Írből ír

Januárban megint voltam kétszer a fantasztikus Howth-ban nagyon kedves vendégekkel, itt egy kis csokor a képekből. Egyszer kb. 10 fok volt ragyogó napsütéssel, rezzenéstelen levegőgevel; tegnapelőtt egy-két fokkal hűvösebb volt és fújt a szél, ám csak abban a pillanatban eredt el az eső, amikor lejöttünk a hegyről és ráléptünk az aszfaltozott útra. Köszönjük eső.

És a megunhatatlan téma: a hideg tengerbe ugráló emberek. Ennek a neoprénruhás  figurának (jobb szélen, kérdőjel alakban) ez volt kb. a tizedik ugrása. Az Izland alakú sziklán a fekete pacni a várakozó kutyája, aki minden egyes ugrásától elképesztő izgalomba jött. Fókákat persze megint nem láttunk.

Az őszi Howth-i képek itt.

Dublin déli részén, nem messze a Camden Roadtól.

Csodás ír animációs rövidfilm debütált a Sundance Filmfesztiválon Tony Donoghue rendezésében az ír vidékről. Irish Folk Furniture a címe, totálisan must see, és csak 8 perc! Kapcsoljátok fel nagy méretre:

Az itt élő magyaroknak a landlord (mondjuk háziúr vagy háztulajdonos) jó eséllyel olyan, mint az óhazában a portás: ő a hétköznapi élet valódi ura, akitől akarata ellenére is függő viszonyba kerül az ember.

A mi landlordunkat Johnnak hívják és ez nem ritkaság: ismerősök elmondása szerint Dublinban minden második landlord neve John. John a hatalmas ikerházrészét darabolta szét apró lakásokra és adta ki embereknek, miután a válság miatt ő is bedőlt lakáshiteles lett (de lehet, hogy már előtte meglépte ezt, kicsit zavaros a sztori). Johnnak furcsa tulajdonságai vannak: egyfelől úgy gondolja magáról, mindenhez ért a duguláselhárítástól kezdve a vécétartály-szerelésen át a szigetelésig, és emiatt csak a legvégső esetben küld valódi mesterembert. Ha valami elromlik, inkább maga száll ki szerszámkészletével, és két kezével veszi fel a küzdelmet a házát pusztító Dolog ellen. Másfelől nem túl gyors a reakcióideje.

John azonban nemcsak, hogy nem remek és főleg nem gyors szakember, de nem is különösebben kedves: első találkozásunkkor, amikor megkérdeztük tőle, hogy hol kell bekapcsolni a fűtést, nem ám megmutatta, ahogy ezt tette volna 100-ból 99 ír ember, hanem közölte, hogy „You will figure it out, this is not a rocket ship science” – és távozott. (Magatoktól is rájöttök, nem rakétatudomány ez.). Mint kiderült, hasonlóan nyers stílusban kommunikál az évek óta itt élő kedves hipszterpárral is: amikor azon aggodalmaskodtak, hogy a penészgomba gyakorlatilag felfalja a fürdőszobájukat, John azt a bölcs tanácsot adta nekik, hogy zuhanyozzanak nyitott fürdőszoba-ajtónál.

Ám ahogy a jó magyar portással, úgy az ír landlordokkal is jóban KELL lenni. Egy ilyen pengeélen táncoló házban ugyanis bármikor elromolhat bármi, és csakis John jóindulatán múlik, hogy a szerelés költségét levonja-e a kauciónkból, amiből Magyarországon már tízéves használtautót lehetne venni.

Előfordulhat viszont, hogy kiköltözéskor szerencsénk lesz, és visszaadja a teljes öszeget, minden jel arra utal ugyanis, hogy megtaláltuk John gyenge pontját: az egyik szervízelés során (amikor úgy gondolta, hogy meg tudja szerelni a mélyhűtő ajtaját, ezért elvitte magával, hogy gondolkodjon kicsit a megoldáson. Három hét után visszahozta, és azóta sem tudunk mélyhűteni.), szóval egy ilyen alkalommal kiderült, hogy Johnnak nagyon ízlik a magyar száraz fehérbor. Ezt többször meg is jegyezte kedves útitársamnak, miközben mélyhűtő-ajtóval a hóna alatt elégedetten kortyolgatott.

Aztán két hete elromlott a vécénk öblítője. Ezt azonnal jeleztük Johnnak, aki minden kérlelés – plusz a közte és köztünk elhelyezkedő ingatlanközvetítőhöz intézett levelek, sms-ek és hívások – ellenére sem szállt ki megjavítani, noha azt írta sms-ben, hogy egy-két napon belül jön. Így két héten át a három lépésre lévő konyhából – mint eleink a kútról - hordtuk a fürdőszobába a korábban már említett UK-keverőedényben a vizet. Így ebben a két hétben a három séta oda-vissza = egy hatékony öblítés -képlet szerint éltük az életünket, és megtanítottuk erre a vendégeket is.

Majd jött a fordulat: elutaztunk hat napra, és amikor visszatértünk, egy kifogástalanul működő vécé fogadott minket. Hogy a vidáman zubogó víz John keze munkáját dicséri-e vagy egy valódi mesteremberét, azt valószínűleg sosem fogjuk megtudni.

(kép innen)

Mondjuk ezúttal nem az utcánkban volt a szivárvány, hanem Dún Laoghaire-ben az év utolsó napján. Azóta az utcánkban is volt persze szivárvány, de az csak egy kicsit nézett ki másképp, mint az előző. Mindegy, azért felrakom, hogy legyen létjogosultsága a címnek.

Telente Dublinban ritkán van hó. Amikor van, akkor megáll az élet, az emberek pedig évekig úgy emlegetik a különös természeti jelenséget, mint mi a 99-es napfogyatkozást. Viszont tél itt is van mínuszok nélkül, ilyenkor pedig bizonyára sokan vágyakozni kezdenek a hó iránt, ha pedig vágyuk máshogy nem teljesülhet, megcsinálják maguknak - legalábbis ezzel magyarázta egy jókedélyű ír úr a Dame street elején álló Négy angyal szökőkútnál történt jelenséget, miközben fotózta azt. A kútból ugyanis tegnapelőtt délután vidáman ömlőtt ki a hab az ír hó.

(Nem ez volt az első eset, ahogy az internet elárulta.)

Itt látható, ahogy a habot havat viszi a szél

Stahl Judittal külföldön találkozni még akkor is nagy élmény, ha Stahl Judit 3 helyett csak 2 dimenzióban jelenik meg. A minap gyanútlanul nézegettem a továbbra is dübörgő leárazásokat Dublinban, a TK Maxxban, amikor egyszerre csak Stahl Judit és az ő serpenyői mosolyogtak rám, az óhaza (aktuálisan jeges) lehelletét fúva felém.

Megfigyeltem, Made in France rajtuk a felirat, oldalukon a mesternő aláírása, a fazék 35-re, a párolóserpenyő fedővel 27 euróra van leárazva.
It's a bargain, Dubliners!

Ez a dublini úr bár rápillantott, nem vásárolta meg Stahl Judit serpenyőjét

Nemzetközi környezetben a magyar gasztronő

Arra jutottam, hogy van egy csomó kép, ami köré nem jut eszembe semmilyen őrült izgalmas szöveg vagy nincs hozzájuk semmi Stori, úgyhogy azokat randomban felrakom ide. Ez itt pl. január elején készült a Liffey folyó felett. Nincs rajta semmilyen szűrő, magától nézett ki így.

Az extrém jóidőn felbuzdulva múlt hét végén kitaláltuk, hogy elkirándulunk a nyugati partra megnézni Írország egyes számú attrakcióját, a Cliffs of Mohert (Moher-sziklák), és egy kedves Facebook-kommentnek köszönhetően pikk-pakk be is fizettünk erre a túrára. Reggel 7-kor indult a busz Dublinból és este 9 körül ért vissza. Előző este azon tréfálkoztunk, hogy majd egyedül fogunk üldögélni a sofőrrel egy hatszemélyes kisbuszban, elvégre január eleje van, pang a turistaszezon, ehhez képest egy háromnegyedig telt turistabusszal mentünk, mindenféle nemzetiségű ember társaságában.

Nagyon okosan ki volt találva a túra: Dublinból Galway-be végigcsapatta egy Tom nevű sofőr, megérkezésünk után, 10 körül Galway-ben cseréltek és jött Eamon. Az igazán jó kedélyű sofőr-idegenvezetőn látszott, hogy meg van békélve a munkájával, a világgal és a turistákkal: mindenről nagy kedvvel mesélt, minden látnivalónál kiszállt ő is, folyamatosan viccelődött, a környék valamennyi körben álló facsoportjáról (fairy circle), újszülött bárányról és más háziállítáról tudott, és készségesen lelassított, hogy meg tudjuk őket nézni. Erre a buszban ülő valamennyi nőből – magamat is beleértve – különféle nyelveken egy torokból tört ki a jaaaaj, de aranyos sóhaj.

Nem emlékszem minden állomásra, de biztos, hogy megálltunk a Dunguaire kastélynál (nem lehet bemenni, de arra jó volt, hogy a majdnem háromórás út után nyújtózkodjunk egyet), aztán a Corcomroe apátságnál (illetve ami maradt belőle), utána egy helyen, ami régen földvár volt, most már csak földgyűrű. Alig lehet észrevenni, hogy mesterséges gyűrű, úgy benőtte már a növényzet. Aztán jött a Poulnabrone-kőkapu, ahol kb. úgy van rápakolva két kőre egy harmadik, mint amilyen a Stonehenge (azt kb. 15 évvel ezelőtt láttam és elég nagy csalódás volt, egyben az egyik első tanulság arra, hogy az ember ne nézegesse túl sokat a turisztikai attrakciók képeit, mert a helyszínen már nem lesznek olyan nagy számok). Doolenben ebédeltünk korrekt áron, majd egy 12. századi kereszt megtekintése után jött az igazi nagy durranás, a Moher-sziklák.

Lenyűgöző természeti képződvény, ami nyolc kilométeren át húzódik az Atlanti-óceán partján és a legmagasabb pontján 214 méter magas. Szemlátomást januárban is tömegesen vonzza a látogatókat. Voltaképp ez volt a kirándulás egyetlen kellemetlensége: nem túl gyakran fordul elő velünk, hogy bármelyikünk is tömegturizmusban venne részt. Mondjuk az időjárás a magyar április elejinek felelt meg, vicceskedett is Eamon a visszafelé vezető úton, hogy olyan enyhe volt az idő aznap, amiért sokszor augusztusban szoktak imádkozni.

Először a Moher-sziklák képei, utána a többi más:

És a többi:

Csípőre tett kézzel Eamon, a buszsofőr

és a busz utasai, amint az egykori földvár helyén gyalogolnak


Tömegturizmus a Poulnabrone-kőnél




(A képek továbbra sem használhatók fel szabadon, mivel az enyémek, de szívesen kikölcsönzöm őket, ha ír valaki a Facebookon. Jobbra a cím.)

Nagyjábból pont ugyanannyi dolog bosszantja Írországban, mint amit nagyon kedvel - Magdi képe új hazájáról összetett. Nem szereti, hogy a gyerekekre uniformist erőltetnek és sok ember csak a látszatra ad; szereti viszont, hogy szerződéskötéskor az emberek megbíznak egymásban, az utakon pedig türelmesen vezetnek. A vezetés szerinte amúgy is sokat elárul egy társadalom állapotáról. Az Írországban élő magyarok sorozat második része.

„Gazdasági-menekült öttagú család vagyunk, három tini gyerekkel. Páromnak már van egy önálló vállalkozása, én pedig most csinálom a félévi vizsgáimat egy posztgraduális kurzuson, aminek a neve Community Arts Education. A népművelő jelleg keveredik itt a performance-szal, a public-kal meg a street art-tal” – így szól Tóth Magdolna rövid összefoglalása önmagáról és írországi életéről.

Kontra

„Mintha száz évvel el lenne maradva ez a hely. A párom, aki előbb kijött – ún. hard-lanscapinggel foglalkozik -, azzal fogadott, hogy ez itt a világ vége, nem csak Európa vége. És további száz év a különbség a vidék és Dublin között: utóbbi multikulti a város, ahol az embereknek van igénye a dolgokra” – mondja egy szuszra. Négy éve él Írországban, Wicklow-ban családjával egy erdő szélén, a hegytetőn. Szerinte Írország bizonyos területeken tapasztalható elmaradottságának jó szimbóluma a hasznavehetetlen brit eredetű csap, amikor az egyikből csak tűzforró, a másikból pedig jéghideg víz folyik. Noha mindenki tudja, hogy hibás elgondolás, a mai napig ilyen csapokat építenek az új házakba. Dublin belvárosában, az Irish Film Institute hangulatos kávézójában ülünk, a moziból ki-beáramló emberek között, mellettünk egy idősebb hölgy kötöget. Az itteni vécébe már elért a modernizáció: fotocellás a csap.

Magdi az ír fejlődés egyik kerékkötőjének az iskolarendszert tartja, aminek fő mumusa szerinte az egyenruha: „Minden nap kötelező a formaruha a sulikban, kivéve az ún. nonuniform day-eket, akkor meg fizetni kell egy charity szervezetnek. Az érettségire viszont bármiben lehet menni, még melegítőben is: hát nem logikus?” – teszi fel a kérdést kissé ironikusan. Két éve mindhárom gyereke ugyanabba a gimnáziumba jár, korábban egy Educate Together National School nevű iskolatípusba jártak, ami egy haladó szellemiségű, személyiségközpontú, liberális intézmény, nem formaruhás,„kimondottan tündérruhába is mehettek a lányok”, és még koedukált is. (Írországban léteznek olyan, főleg egyházi iskolák, ahová külön járnak a lányok és a fiúk). Gyerekeinek jelenlegi iskolája is koedukált.

Ha valamelyik szülő nagyon ellenzi az uniformist, van mód rá, hogy megszabadítsa tőle gyerekét, az egyenruhamentes iskoláknak viszont megvan az áruk: 6000-8000 eurót kell évente perkálniuk a szülőknek. Bár Magdi ismerősei szerint ezek az iskolák tényleg jók.

„Az egész mentalitás más, ha nincs formaruha” – magyarázza. „Ha napközben egyenruhában vannak a gyerekek, akkor annyira megszokják, hogy este is tök egyformán néznek ki” – magyarázza, miért jár a tinédzserek többsége szürke melegítőnadrágban szabadidejében, amikor pedig az iskolán kívül végre kibontakoztathatná egyéni stílusát. Az egyenruha-mentalitásra vezeti vissza azt is, amit az elmúlt években post natal home helperként azaz szülés utáni segítőként tapasztalt, amikor is betekintést nyert az ír háztartásokba. Munkáját nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a védőnő nem(csak) a csecsemő és az anya szorosan vett hogylétével törődne, hanem segítene a hétköznapi apró-cseprő tevékenységekben is. Ennek során azt tapasztalta, hogy az ír nappalik többsége elég hasonlóan van berendezve: „Egyformák, ötlettelenek és szinte kizárólag családi album van a falakon” – magyarázza.

Magdi egyik alkotása

Az enteriőrök egyhangúsága mellett sokkal rosszabbnak tartja, hogy a szigetországból szinte teljesen hiányzik a szakipari tudás: „Minden a látszatra megy, a kert az egyetlen kivétel, mert ahhoz tényleg értenek és azt szinte kötelező is megcsinálni, mert megszól a szomszéd” – mondja. A házak ugyanakkor papírvékonyak, az utcafontra szerinte csak a látszat kedvéért falaznak rá egy téglasort. Szerinte ez és az egyenruha is látszat-orientált gondolkodásmódot jelez. Az építőiparban tapasztalható slendriánság szerinte akár visszavezethető arra is, hogy a hetvenes évekig nagyon nagy szegénységben éltek az írek és megszokták az akkori komfortszintet. „Úgy gondolom, hogy nem a szaki a hibás, ha nincs igény a normális házakra. Jártam én olyan házban is, ami bárhol Európában megállná a helyét – mondjuk a tulajdonosok sokat utaznak és gazdagok”.

Hamarosan rátérünk Írország kellemes oldalára, de előtte még a hétköznapi élet apró bosszúságaként említi az ecetes csipszet, amit itt a bagettba téve fogyasztanak. Az viszont már kifejezetten zavarja, hogy nincs elég szemetes és pad a közterületeken; szerinte a parkokban utóbbi sokszor azért hiányzik, hogy ne szolgáljon részegek és hajléktalanok fekhelyéül, kukát pedig azért nem raknak ki, hogy a háztartási szemetet ne az önkormányzatnak kelljen elszállítania. „Ez a bizalmatlanságról szól, ezért a földön ücsörögnek a buszmegállókban vidéken.”

Alkotás Magditól 2.

Pro

Egy sor dologról viszont úgy gondolja, remekül működik Írországban: az intézmények jólszervezettsége szerinte vitathatatlan, továbbá elég egyszerű vállalkozást nyitni. Emellett azt is nagyszerűnek tartja, hogy minden adminisztrációs ügyet el lehet intézni a neten: „Ezután már előre sírok, ha tudom, hogy majd Magyarországon valamit el kell intéznem” – mondja. Illetve feltűnt neki, mennyivel egyszerűbben jönnek létre a szerződések Írországban, mint otthon. „Még él a gentleman's agreement szemlélet – érdekes, hogy ezen a téren töretlen a bizalom. Pedig a válság miatt egy csomó pénz benne maradt az építőiparban, az emberek pedig tartoznak egymásnak”.

Jobbnak tartja az ír egészségügy működését az otthoninál, és „emberségesebbek az itteni orvosok”. Az idősebb generáció kedvességét is kiemeli, ami szerinte abban is tetten érhető, hogy az autósok csak nagyon ritkán dudálnak, még olyankor sem igazán, ha egy gyalogos egyértelműen szabálytalankodik előttük. „Ég és föld az itteni és az otthoni vezetési stílus, nagyon türelmesek az írek. Ez szerintem nagyon tükrözi egy társadalom állapotát” – mondja.

Tetszik neki az is, hogy itt komolyan veszik az emberi élet fő eseményeit, amilyen a keresztelő, az első áldozás, az érettségi és a temetés. Tetszik neki, ahogy az írek a halottaikkal bánnak: „Tisztelik a halottakat. A temetéseken vidám történeteket mesélnek a halottról. A pap mellett a hozzátartozók is beszélnek, és élőzene is van” – mondja.

Magdi harmadik alkotása

A legfőbb különbségről faggatom az otthoni és az ír élete között, amire így válaszol: „A fő különbség, hogy itt is agyondolgozod magad, de itt legalább nyugalom van.”

Bár jelenleg idejének nagyobb részét inkább az iskola tölti ki. Otthon az Iparművészeti Egyetem kerámia szakán végzett; majd valamivel több, mint két évtizedes szünet után újra tanul: a korábban említett Community Arts nevű egyéves posztgraduális képzésre jár. Iskolába járását az ír állam támogatja, amire azért jogosult, mert két évnél többet dolgozott Írországban, ami után jár ez a fajta támogatás. A Centre for Creative Practices meg is hívta mint emigráns művészt, így áprilisban kiállításon láthatók majd a munkái Dublinban.

¤¤¤

Kedvencek:

Hely: Powerscourt Townhouse Center

Étel: hash brown, ami olyasmi mint a "mackó" nevű otthoni kaja: krumpli, tojás liszt

Étterem: Glendaloughban van egy nagy, szép étterem, a Heather Restaurant, ahol magyarok a konyhások, és a séf is nagyon jó fej. 

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Az év első szupervideója: egy úthibából fakadó kátyúban fürdőzik egy 21 éves ír srác, aki ezzel meg is csinálta magának a 15 perc hírnevet, az íreknek pedig a remek hangulatot az év első napjaira. A lyuk a dél-írországi Lismire mellett található egy hegyoldalban vezető úton. A kátyú majdnem másfél méter mély volt, úgyhogy éppen elegendő méretű egy frissítő dzsakuzizásra.

A Liam Keane nevű srác karácsony után pár nappal vezetett hazafelé, amikor észrevette, hogy víz bugyborékol ki a lyukból. Fürdőnadrágban beleugrott, miközben barátnője filmezte a "huncutságot" - ahogy az Irish Independent tegnapi számában fogalmaz. A videó megjelenése után a helyi önkormányzat 24 órán belül betömette a lyukat. Liam ezt azzal kommentálta, hogy tessék, ha valaki azt szeretné, hogy az ő kátyúját is ugyanilyen gyorsan betömjék, nem kell mást tennie, csak követni a példáját.

Itt az RTÉ tegnapi riportja az esetről.

Írtam két cikket a fő munkahelyemnek: az elsőnél az volt a feladat, hogy az EU-elnökség ürügyén derüljön ki, milyenek az írek; a második egy egyszerű turisztikai cikk Belfastról, ahol november elején voltunk.

Ez az első.

Ez a második.

Claire Morgan belfasti születésű művész alkotása a MAC-ban, Belfast új, menő kulturális központjában