Nagyjábból pont ugyanannyi dolog bosszantja Írországban, mint amit nagyon kedvel - Magdi képe új hazájáról összetett. Nem szereti, hogy a gyerekekre uniformist erőltetnek és sok ember csak a látszatra ad; szereti viszont, hogy szerződéskötéskor az emberek megbíznak egymásban, az utakon pedig türelmesen vezetnek. A vezetés szerinte amúgy is sokat elárul egy társadalom állapotáról. Az Írországban élő magyarok sorozat második része.

„Gazdasági-menekült öttagú család vagyunk, három tini gyerekkel. Páromnak már van egy önálló vállalkozása, én pedig most csinálom a félévi vizsgáimat egy posztgraduális kurzuson, aminek a neve Community Arts Education. A népművelő jelleg keveredik itt a performance-szal, a public-kal meg a street art-tal” – így szól Tóth Magdolna rövid összefoglalása önmagáról és írországi életéről.

Kontra

„Mintha száz évvel el lenne maradva ez a hely. A párom, aki előbb kijött – ún. hard-lanscapinggel foglalkozik -, azzal fogadott, hogy ez itt a világ vége, nem csak Európa vége. És további száz év a különbség a vidék és Dublin között: utóbbi multikulti a város, ahol az embereknek van igénye a dolgokra” – mondja egy szuszra. Négy éve él Írországban, Wicklow-ban családjával egy erdő szélén, a hegytetőn. Szerinte Írország bizonyos területeken tapasztalható elmaradottságának jó szimbóluma a hasznavehetetlen brit eredetű csap, amikor az egyikből csak tűzforró, a másikból pedig jéghideg víz folyik. Noha mindenki tudja, hogy hibás elgondolás, a mai napig ilyen csapokat építenek az új házakba. Dublin belvárosában, az Irish Film Institute hangulatos kávézójában ülünk, a moziból ki-beáramló emberek között, mellettünk egy idősebb hölgy kötöget. Az itteni vécébe már elért a modernizáció: fotocellás a csap.

Magdi az ír fejlődés egyik kerékkötőjének az iskolarendszert tartja, aminek fő mumusa szerinte az egyenruha: „Minden nap kötelező a formaruha a sulikban, kivéve az ún. nonuniform day-eket, akkor meg fizetni kell egy charity szervezetnek. Az érettségire viszont bármiben lehet menni, még melegítőben is: hát nem logikus?” – teszi fel a kérdést kissé ironikusan. Két éve mindhárom gyereke ugyanabba a gimnáziumba jár, korábban egy Educate Together National School nevű iskolatípusba jártak, ami egy haladó szellemiségű, személyiségközpontú, liberális intézmény, nem formaruhás,„kimondottan tündérruhába is mehettek a lányok”, és még koedukált is. (Írországban léteznek olyan, főleg egyházi iskolák, ahová külön járnak a lányok és a fiúk). Gyerekeinek jelenlegi iskolája is koedukált.

Ha valamelyik szülő nagyon ellenzi az uniformist, van mód rá, hogy megszabadítsa tőle gyerekét, az egyenruhamentes iskoláknak viszont megvan az áruk: 6000-8000 eurót kell évente perkálniuk a szülőknek. Bár Magdi ismerősei szerint ezek az iskolák tényleg jók.

„Az egész mentalitás más, ha nincs formaruha” – magyarázza. „Ha napközben egyenruhában vannak a gyerekek, akkor annyira megszokják, hogy este is tök egyformán néznek ki” – magyarázza, miért jár a tinédzserek többsége szürke melegítőnadrágban szabadidejében, amikor pedig az iskolán kívül végre kibontakoztathatná egyéni stílusát. Az egyenruha-mentalitásra vezeti vissza azt is, amit az elmúlt években post natal home helperként azaz szülés utáni segítőként tapasztalt, amikor is betekintést nyert az ír háztartásokba. Munkáját nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a védőnő nem(csak) a csecsemő és az anya szorosan vett hogylétével törődne, hanem segítene a hétköznapi apró-cseprő tevékenységekben is. Ennek során azt tapasztalta, hogy az ír nappalik többsége elég hasonlóan van berendezve: „Egyformák, ötlettelenek és szinte kizárólag családi album van a falakon” – magyarázza.


Magdi egyik alkotása

Az enteriőrök egyhangúsága mellett sokkal rosszabbnak tartja, hogy a szigetországból szinte teljesen hiányzik a szakipari tudás: „Minden a látszatra megy, a kert az egyetlen kivétel, mert ahhoz tényleg értenek és azt szinte kötelező is megcsinálni, mert megszól a szomszéd” – mondja. A házak ugyanakkor papírvékonyak, az utcafontra szerinte csak a látszat kedvéért falaznak rá egy téglasort. Szerinte ez és az egyenruha is látszat-orientált gondolkodásmódot jelez. Az építőiparban tapasztalható slendriánság szerinte akár visszavezethető arra is, hogy a hetvenes évekig nagyon nagy szegénységben éltek az írek és megszokták az akkori komfortszintet. „Úgy gondolom, hogy nem a szaki a hibás, ha nincs igény a normális házakra. Jártam én olyan házban is, ami bárhol Európában megállná a helyét – mondjuk a tulajdonosok sokat utaznak és gazdagok”.

Hamarosan rátérünk Írország kellemes oldalára, de előtte még a hétköznapi élet apró bosszúságaként említi az ecetes csipszet, amit itt a bagettba téve fogyasztanak. Az viszont már kifejezetten zavarja, hogy nincs elég szemetes és pad a közterületeken; szerinte a parkokban utóbbi sokszor azért hiányzik, hogy ne szolgáljon részegek és hajléktalanok fekhelyéül, kukát pedig azért nem raknak ki, hogy a háztartási szemetet ne az önkormányzatnak kelljen elszállítania. „Ez a bizalmatlanságról szól, ezért a földön ücsörögnek a buszmegállókban vidéken.”


Alkotás Magditól 2.

Pro

Egy sor dologról viszont úgy gondolja, remekül működik Írországban: az intézmények jólszervezettsége szerinte vitathatatlan, továbbá elég egyszerű vállalkozást nyitni. Emellett azt is nagyszerűnek tartja, hogy minden adminisztrációs ügyet el lehet intézni a neten: „Ezután már előre sírok, ha tudom, hogy majd Magyarországon valamit el kell intéznem” – mondja. Illetve feltűnt neki, mennyivel egyszerűbben jönnek létre a szerződések Írországban, mint otthon. „Még él a gentleman's agreement szemlélet – érdekes, hogy ezen a téren töretlen a bizalom. Pedig a válság miatt egy csomó pénz benne maradt az építőiparban, az emberek pedig tartoznak egymásnak”.

Jobbnak tartja az ír egészségügy működését az otthoninál, és „emberségesebbek az itteni orvosok”. Az idősebb generáció kedvességét is kiemeli, ami szerinte abban is tetten érhető, hogy az autósok csak nagyon ritkán dudálnak, még olyankor sem igazán, ha egy gyalogos egyértelműen szabálytalankodik előttük. „Ég és föld az itteni és az otthoni vezetési stílus, nagyon türelmesek az írek. Ez szerintem nagyon tükrözi egy társadalom állapotát” – mondja.

Tetszik neki az is, hogy itt komolyan veszik az emberi élet fő eseményeit, amilyen a keresztelő, az első áldozás, az érettségi és a temetés. Tetszik neki, ahogy az írek a halottaikkal bánnak: „Tisztelik a halottakat. A temetéseken vidám történeteket mesélnek a halottról. A pap mellett a hozzátartozók is beszélnek, és élőzene is van” – mondja.


Magdi harmadik alkotása

A legfőbb különbségről faggatom az otthoni és az ír élete között, amire így válaszol: „A fő különbség, hogy itt is agyondolgozod magad, de itt legalább nyugalom van.”

Bár jelenleg idejének nagyobb részét inkább az iskola tölti ki. Otthon az Iparművészeti Egyetem kerámia szakán végzett; majd valamivel több, mint két évtizedes szünet után újra tanul: a korábban említett Community Arts nevű egyéves posztgraduális képzésre jár. Iskolába járását az ír állam támogatja, amire azért jogosult, mert két évnél többet dolgozott Írországban, ami után jár ez a fajta támogatás. A Centre for Creative Practices meg is hívta mint emigráns művészt, így áprilisban kiállításon láthatók majd a munkái Dublinban.

¤¤¤

Kedvencek:

Hely: Powerscourt Townhouse Center

Étel: hash brown, ami olyasmi mint a "mackó" nevű otthoni kaja: krumpli, tojás liszt

Étterem: Glendaloughban van egy nagy, szép étterem, a Heather Restaurant, ahol magyarok a konyhások, és a séf is nagyon jó fej. 

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog