Döbbenet: van olyan főváros, ahol az emberek CSAK ÚGY kedvesek egymással!

Nem gondolom, hogy az a bizalmatlan hozzáállás különösebben előre vinné az emberiséget, ahogy a budapesti emberek sokszor az ismeretlenekkel és néha még az ismerőseikkel is bánnak. És nem csupán az óhazához viszonyítok, amikor azt mondom, hogy az írek a világ egyik legkedvesebb és legjóindulatúbb emberei.

Külön-külön akartam megemlékezni ezekről a - Budapesten, de még a Berlinben töltött évek után is - szinte értelmezhetetlenül kedves gesztusokról, de most inkább kettesével, folytatásokban írok róluk. Mindegyik eset pontosan így történt, egy fikarcnyit sem szépítettem.

1. A huszonéves eladó az illatszerboltban

Éppen fizetni készültem a Boots-ban, amikor pénztárcámat kinyitva leesett egy centem és elgurult. Kicsit nézelődtem magam körül, lehajoltam, benéztem a pult alá; sehol. Nyilvánvalóan begurult az egyik szekrény alá. Mondom a huszonéves eladólánynak, hogy „hopp, leejtettem egy centet, de sebaj, majd az esti takarításnál biztos kellemes meglepetés lesz”. Mire a lány még annyit sem kérdezett, hogy „tényleg?” vagy „biztos vagy benne, hogy oda gurult?” – már nyitotta is ki újra a kasszát. Mire meg tudtam szólalni az álmélkodástól, határozottan a tenyerembe nyomott egy egycentest.

2. A taxisüldözés

A dublini buszközlekedés teljesen kiszámíthatatlan: hétköznap jóval lassabbak a buszok, mint a menetrendben, míg hétvégén rakétaként száguldoznak végig a városon. Néhány hete szombat reggel is ezért késtük le az egyetlen buszt, amivel időre odaértünk volna a lakóhelyünktől kb. 15 kilométerre, a város határán túl lévő találkozóhelyre. Nem volt mit tenni: vagy lemondunk a kis túrabarátainkkal tervezett túráról vagy leintünk egy taxit. Az utóbbit választottuk.

Egy 60-65 év körüli, afféle régi motoros taxisofőr állt meg, aki pillanatok alatt izgalomba jött attól a ténytől, hogy a busz üldözése a feladat. Kedves utastársam tréfából mondta neki, hogy csináljunk úgy, mint a régi filmekben, amikor a főhős a taxissal üldözi a gengsztert, anélkül, hogy megállnának a piros lámpáknál. Ez szemlátomást még jobban tetszett a taxisnak, nevetni kezdett, majd kifejtette, mennyire szereti a régi filmeket, különösen a Casablancát, amit egészen tavalyig minden évben leadott karácsonykor a tévé és ő minden egyes alkalommal meg is nézte – eddig olyan 15-ször. Aztán persze mindent megtudtunk a Casablancáról, a karácsonyi műsorokról, a családjáról, a gyerekei számáról, azok és a saját családi állapotáról (elvált). Úgy a tizenegyedik kilométernél azt is megtudtuk, hogy volt egy magyar albérlője, akit nagyon kedvelt, de a férfi – rengeteg, itt olcsón vásárolt jó minőségű konyhafelszerelési eszközzel együtt – már visszatért Magyarországra.

taxisokA kép illusztráció a dublini taxisofőrökről. A mi taxisunk kicsit idősebb volt, de róla nem találtam képet a neten

Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy beérjük a buszt, ami szemmel láthatóan bántotta a sofőrt, pedig még utcákat is levágott; de úgy tűnt, hogy a tök üres, szombat reggeli városban a busz legalább olyan gyors, mint a taxi. Megkérdeztük, hogy szerinte kb. mennyi lesz majd a végösszeg, mire mondta, hogy olyan 20 euró. „Oké” – bólintottunk, miközben magamban azon elmélkedtem, hogy ennyi pénzből a múltkor retúr el tudtunk menni Corkba.

Aztán kedélyesen elbeszélgettünk mindenféléről, majd megérkeztünk a Dublin melletti kis falu főterére. A taxióra 25 eurót mutatott, ami épp 40 centtel kevesebb a buszjegy tízszeresénél. Mire a taxisofőr így szólt: „Huszonöt lenne, de adjatok csak 16-ot” – azt hittem, rosszul értem, ezért visszakérdeztem, hogy „biztos?”, mire ő kacsintva: „Persze, különben is szeretem a magyarokat. Sokkal inkább, mint a lengyeleket, ők kicsit agresszívek.”

Update: a másik lefele mutató hüvelykujjat véletlenül én nyomtam rá bénázásból :). Az elsőt az Ismeretlen Troll.

A meghökkentő emberi gesztusok következő részében egy ex-súlyemelő nyugdíjasról és két lányról lesz szó, amint egy teázóban jófejkednek.

0 Tovább

Megint láttunk tengerbe ugráló Íreket - Ezúttal Howth-ban

Januárban megint voltam kétszer a fantasztikus Howth-ban nagyon kedves vendégekkel, itt egy kis csokor a képekből. Egyszer kb. 10 fok volt ragyogó napsütéssel, rezzenéstelen levegőgevel; tegnapelőtt egy-két fokkal hűvösebb volt és fújt a szél, ám csak abban a pillanatban eredt el az eső, amikor lejöttünk a hegyről és ráléptünk az aszfaltozott útra. Köszönjük eső.

howthhowth
howth
howth_kikoto

howth_siraly
howth
És a megunhatatlan téma: a hideg tengerbe ugráló emberek. Ennek a neoprénruhás  figurának (jobb szélen, kérdőjel alakban) ez volt kb. a tizedik ugrása. Az Izland alakú sziklán a fekete pacni a várakozó kutyája, aki minden egyes ugrásától elképesztő izgalomba jött. Fókákat persze megint nem láttunk.

Az őszi Howth-i képek itt.

0 Tovább

Kutyafej az ablakban

Dublin déli részén, nem messze a Camden Roadtól.

kutya dublin

0 Tovább

Szuperbájos ír kisfilm a Sundance Filmfesztiválon

Csodás ír animációs rövidfilm debütált a Sundance Filmfesztiválon Tony Donoghue rendezésében az ír vidékről. Irish Folk Furniture a címe, totálisan must see, és csak 8 perc! Kapcsoljátok fel nagy méretre:

0 Tovább

A háziúrral jóban kell lenni - kalandjaink Johnnal, a landlorddal

Az itt élő magyaroknak a landlord (mondjuk háziúr vagy háztulajdonos) jó eséllyel olyan, mint az óhazában a portás: ő a hétköznapi élet valódi ura, akitől akarata ellenére is függő viszonyba kerül az ember.

landlord

A mi landlordunkat Johnnak hívják és ez nem ritkaság: ismerősök elmondása szerint Dublinban minden második landlord neve John. John a hatalmas ikerházrészét darabolta szét apró lakásokra és adta ki embereknek, miután a válság miatt ő is bedőlt lakáshiteles lett (de lehet, hogy már előtte meglépte ezt, kicsit zavaros a sztori). Johnnak furcsa tulajdonságai vannak: egyfelől úgy gondolja magáról, mindenhez ért a duguláselhárítástól kezdve a vécétartály-szerelésen át a szigetelésig, és emiatt csak a legvégső esetben küld valódi mesterembert. Ha valami elromlik, inkább maga száll ki szerszámkészletével, és két kezével veszi fel a küzdelmet a házát pusztító Dolog ellen. Másfelől nem túl gyors a reakcióideje.

John azonban nemcsak, hogy nem remek és főleg nem gyors szakember, de nem is különösebben kedves: első találkozásunkkor, amikor megkérdeztük tőle, hogy hol kell bekapcsolni a fűtést, nem ám megmutatta, ahogy ezt tette volna 100-ból 99 ír ember, hanem közölte, hogy „You will figure it out, this is not a rocket ship science” – és távozott. (Magatoktól is rájöttök, nem rakétatudomány ez.). Mint kiderült, hasonlóan nyers stílusban kommunikál az évek óta itt élő kedves hipszterpárral is: amikor azon aggodalmaskodtak, hogy a penészgomba gyakorlatilag felfalja a fürdőszobájukat, John azt a bölcs tanácsot adta nekik, hogy zuhanyozzanak nyitott fürdőszoba-ajtónál.

Ám ahogy a jó magyar portással, úgy az ír landlordokkal is jóban KELL lenni. Egy ilyen pengeélen táncoló házban ugyanis bármikor elromolhat bármi, és csakis John jóindulatán múlik, hogy a szerelés költségét levonja-e a kauciónkból, amiből Magyarországon már tízéves használtautót lehetne venni.

Előfordulhat viszont, hogy kiköltözéskor szerencsénk lesz, és visszaadja a teljes öszeget, minden jel arra utal ugyanis, hogy megtaláltuk John gyenge pontját: az egyik szervízelés során (amikor úgy gondolta, hogy meg tudja szerelni a mélyhűtő ajtaját, ezért elvitte magával, hogy gondolkodjon kicsit a megoldáson. Három hét után visszahozta, és azóta sem tudunk mélyhűteni.), szóval egy ilyen alkalommal kiderült, hogy Johnnak nagyon ízlik a magyar száraz fehérbor. Ezt többször meg is jegyezte kedves útitársamnak, miközben mélyhűtő-ajtóval a hóna alatt elégedetten kortyolgatott.

Aztán két hete elromlott a vécénk öblítője. Ezt azonnal jeleztük Johnnak, aki minden kérlelés – plusz a közte és köztünk elhelyezkedő ingatlanközvetítőhöz intézett levelek, sms-ek és hívások – ellenére sem szállt ki megjavítani, noha azt írta sms-ben, hogy egy-két napon belül jön. Így két héten át a három lépésre lévő konyhából – mint eleink a kútról - hordtuk a fürdőszobába a korábban már említett UK-keverőedényben a vizet. Így ebben a két hétben a három séta oda-vissza = egy hatékony öblítés -képlet szerint éltük az életünket, és megtanítottuk erre a vendégeket is.

Majd jött a fordulat: elutaztunk hat napra, és amikor visszatértünk, egy kifogástalanul működő vécé fogadott minket. Hogy a vidáman zubogó víz John keze munkáját dicséri-e vagy egy valódi mesteremberét, azt valószínűleg sosem fogjuk megtudni.

(kép innen)

0 Tovább

Szivárvány van a mi utcánkban 3.

Mondjuk ezúttal nem az utcánkban volt a szivárvány, hanem Dún Laoghaire-ben az év utolsó napján. Azóta az utcánkban is volt persze szivárvány, de az csak egy kicsit nézett ki másképp, mint az előző. Mindegy, azért felrakom, hogy legyen létjogosultsága a címnek.

0 Tovább

DIY-hó: így csinálj magadnak havat egy hómentes országban

Telente Dublinban ritkán van hó. Amikor van, akkor megáll az élet, az emberek pedig évekig úgy emlegetik a különös természeti jelenséget, mint mi a 99-es napfogyatkozást. Viszont tél itt is van mínuszok nélkül, ilyenkor pedig bizonyára sokan vágyakozni kezdenek a hó iránt, ha pedig vágyuk máshogy nem teljesülhet, megcsinálják maguknak - legalábbis ezzel magyarázta egy jókedélyű ír úr a Dame street elején álló Négy angyal szökőkútnál történt jelenséget, miközben fotózta azt. A kútból ugyanis tegnapelőtt délután vidáman ömlőtt ki a hab az ír hó.

(Nem ez volt az első eset, ahogy az internet elárulta.)






Itt látható, ahogy a habot havat viszi a szél

0 Tovább

Stahl Judit mosolygott rám egy dublini üzletben!

Stahl Judittal külföldön találkozni még akkor is nagy élmény, ha Stahl Judit 3 helyett csak 2 dimenzióban jelenik meg. A minap gyanútlanul nézegettem a továbbra is dübörgő leárazásokat Dublinban, a TK Maxxban, amikor egyszerre csak Stahl Judit és az ő serpenyői mosolyogtak rám, az óhaza (aktuálisan jeges) lehelletét fúva felém.

Megfigyeltem, Made in France rajtuk a felirat, oldalukon a mesternő aláírása, a fazék 35-re, a párolóserpenyő fedővel 27 euróra van leárazva.
It's a bargain, Dubliners!

Ez a dublini úr bár rápillantott, nem vásárolta meg Stahl Judit serpenyőjét


Nemzetközi környezetben a magyar gasztronő

0 Tovább

Esti fényben a Liffey

Arra jutottam, hogy van egy csomó kép, ami köré nem jut eszembe semmilyen őrült izgalmas szöveg vagy nincs hozzájuk semmi Stori, úgyhogy azokat randomban felrakom ide. Ez itt pl. január elején készült a Liffey folyó felett. Nincs rajta semmilyen szűrő, magától nézett ki így.

0 Tovább

Kétszáz méteres sziklákon az Atlanti-óceán partján

Az extrém jóidőn felbuzdulva múlt hét végén kitaláltuk, hogy elkirándulunk a nyugati partra megnézni Írország egyes számú attrakcióját, a Cliffs of Mohert (Moher-sziklák), és egy kedves Facebook-kommentnek köszönhetően pikk-pakk be is fizettünk erre a túrára. Reggel 7-kor indult a busz Dublinból és este 9 körül ért vissza. Előző este azon tréfálkoztunk, hogy majd egyedül fogunk üldögélni a sofőrrel egy hatszemélyes kisbuszban, elvégre január eleje van, pang a turistaszezon, ehhez képest egy háromnegyedig telt turistabusszal mentünk, mindenféle nemzetiségű ember társaságában.

Nagyon okosan ki volt találva a túra: Dublinból Galway-be végigcsapatta egy Tom nevű sofőr, megérkezésünk után, 10 körül Galway-ben cseréltek és jött Eamon. Az igazán jó kedélyű sofőr-idegenvezetőn látszott, hogy meg van békélve a munkájával, a világgal és a turistákkal: mindenről nagy kedvvel mesélt, minden látnivalónál kiszállt ő is, folyamatosan viccelődött, a környék valamennyi körben álló facsoportjáról (fairy circle), újszülött bárányról és más háziállítáról tudott, és készségesen lelassított, hogy meg tudjuk őket nézni. Erre a buszban ülő valamennyi nőből – magamat is beleértve – különféle nyelveken egy torokból tört ki a jaaaaj, de aranyos sóhaj.

Nem emlékszem minden állomásra, de biztos, hogy megálltunk a Dunguaire kastélynál (nem lehet bemenni, de arra jó volt, hogy a majdnem háromórás út után nyújtózkodjunk egyet), aztán a Corcomroe apátságnál (illetve ami maradt belőle), utána egy helyen, ami régen földvár volt, most már csak földgyűrű. Alig lehet észrevenni, hogy mesterséges gyűrű, úgy benőtte már a növényzet. Aztán jött a Poulnabrone-kőkapu, ahol kb. úgy van rápakolva két kőre egy harmadik, mint amilyen a Stonehenge (azt kb. 15 évvel ezelőtt láttam és elég nagy csalódás volt, egyben az egyik első tanulság arra, hogy az ember ne nézegesse túl sokat a turisztikai attrakciók képeit, mert a helyszínen már nem lesznek olyan nagy számok). Doolenben ebédeltünk korrekt áron, majd egy 12. századi kereszt megtekintése után jött az igazi nagy durranás, a Moher-sziklák.

Lenyűgöző természeti képződvény, ami nyolc kilométeren át húzódik az Atlanti-óceán partján és a legmagasabb pontján 214 méter magas. Szemlátomást januárban is tömegesen vonzza a látogatókat. Voltaképp ez volt a kirándulás egyetlen kellemetlensége: nem túl gyakran fordul elő velünk, hogy bármelyikünk is tömegturizmusban venne részt. Mondjuk az időjárás a magyar április elejinek felelt meg, vicceskedett is Eamon a visszafelé vezető úton, hogy olyan enyhe volt az idő aznap, amiért sokszor augusztusban szoktak imádkozni.

Először a Moher-sziklák képei, utána a többi más:








És a többi:

Csípőre tett kézzel Eamon, a buszsofőr

és a busz utasai, amint az egykori földvár helyén gyalogolnak


Tömegturizmus a Poulnabrone-kőnél




(A képek továbbra sem használhatók fel szabadon, mivel az enyémek, de szívesen kikölcsönzöm őket, ha ír valaki a Facebookon. Jobbra a cím.)

0 Tovább

Írből ír

blogavatar

Írországba költöztünk, úgyhogy írunk róla.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek