Utcai okosságok Dublinból: nem közlekedhetnek ötösével TIE fighterek

Kedves utastársam figyelt föl erre az érdekességre: Dublin utcáin tilos egyszerre öt TIE fighterből álló csoporttal közlekedni bizonyos időszakokban. Ezeken kívül szabadon közlekedhetnek ezek az itt is ritkának mondható járművek ötös csoportokban. 


Csak este 7 és reggel 7 között közlekedhetnek ilyen csoportban Dublin utcáin TIE fighterek

0 Tovább

Kalandjaim az ír egészségüggyel

Már majdnem negyed éve itt vagyunk, úgyhogy éppen időszerű volt, hogy megbetegedjek. És ha már megbetegszem, miért is ne lehetne valami egzotikus, soha nem látott betegség? És miért épp ne pár héttel a Savita-eset után, amikor az ember amúgy is parázik a váratlan, riasztó megbetegedésektől.

Egy szép reggelen úgy ébredtem, mintha előző este a város valamennyi Guinness-csapját kipróbáltam volna, majd felkelve mintha egy hánykolódó hajón kellett volna eljutnom az ajtóig. Pedig sem alkoholt nem fogyasztottam az előző napokban, sem hajón nem ültem, csak a szervezetem új, tréfás játéka jelentkezett. Egész nap kitartott a durva forgás, ha fel- és lenéztem enyhe hányinger kíséretében, úgyhogy miután egy kedves ismerős javasolt nekem egy orvost, azonnal bejelentkeztem hozzá. Aki történetesen magyar volt, és mint kiderült, a rengeteg kedves dublini ember közül az egyik legkedvesebb.

Egy zárójeles rész: a budapesti orvosokból idén nyár végén ábrándultam ki, amikor a kerületi sztk-ban 1. az urológus óriási tahóként viselkedett, amikor kiderült, hogy makkegészséges a vesém és vele együtt én is, és/ennélfogva rabolni merészeltem munkaidejében az ő drága idejét. Dühében kidobott a rendelőből, és még csak nem is köszönt. 2. Amikor egy héttel később a fül-orr gégészeten kimosták a fülemet és az orvos meg az asszisztense nagy egyetértésben röhögtek azon, milyen rettegve nyomom a tálkát a nyakamhoz (amibe kifolyt a víz), hogy még a nyoma is ottmaradt (gondolom nekik történetesen nem telt azzal a gyerekkoruk, hogy kb. havonta felszúrták a fülüket, mint nekem). Szóval kb. úgy röhögtek rajtam, mint amikor az állatkertben a seggét turkáló páviánra mutogatnak. Oké, tudom, milyen szörnyen alulfizetettek és közben mennyire sokat dolgoznak (és igen, tudom, hogy nem mindeki ilyen), de semmit sem segít ezen, ha a munkájuk tárgyán, azaz a kiszolgáltatott betegeken állnak ezért bosszút.

Nos ezek után az augusztusi élmények után óvatos udvariassággal közelítettem az itteni orvos felé (hiába hívják GP-nek*, mégiscsak magyar.), akiről viszont hamar kiderült, hogy semmiben sem hasonlít otthon frusztrálódó kollégáihoz.

Egyrészt nagyon kedves volt, másrészt nagyon alapos: kb. fél óráig vizsgált a vérnyomásomtól kezdve a szemreflexemen keresztül a fülemig. Aztán felírt három gyógyszert. A második meglepetés a gyógyszertárban ért, ahol a gyógyszerész szépen felbontotta a gyógyszeres dobozokat és kimért belőlük pontosan annyi tablettát, amennyi elő volt írva. Nulla pazarlás. Illetve jobbulást kívánt, és hozzátette, hogy vigyázzak magamra.

Két napra jobban is lettem, aztán egy napsütéses délelőttön jött a hányással kombinált, folyamatos forgásos roham. A részleteibe nem megyek bele, nem egészségügyi blog ez; érdekesebb, hogy ír ismerőseim tanácsa ellenére a legközelebb lévő St James kórház ügyeletére mentünk. Ekkor volt dél. Este hétkor távoztunk úgy, hogy addig csak egy nővér látott, aki megmérte a vérnyomásom és egy injekcióval vette elejét a további hányásoknak. Amíg várakoztunk – én fekve, mert csak úgy nem jött az émelygés és a forgás -, a váróban felvonult Dublin dzsankilakosságának egy szép keresztmetszete: megjelent az üvöltő, beállt nő, aki a haldokló húgát követelte (később kiderült, hogy nem haldokolt, csak borzalmas állapotban volt), majd a kapucnis, sálát az orráig behúzó fiatalember, aki felszólításra sem volt hajlandó levenni ezen öltözékeit  ill. a falat szétdönteni szándékozó, sűrű fuck-záport az orvosokra zúdító csávó.

Amikor hetedik órája várakoztunk a randomban felbukkanó és eltűnő dzsankik, egy vérző orrú férfi és pár bevándorló fiatal társaságában, a kijelzőn az újonnan érkezőket az a felirat fogadta, hogy 11 óra várakozással számolhatnak (hacsak persze nem szívrohammal vagy még durvább betegséggel érkeztek). Az egész helyzetet annyira emberalattinak éreztem, hogy hazamenekültünk. Esetünk tanulsága: soha ne menjetek a St James kórház ügyeletére!

Ezt azért is merem ilyen egyértelműen kijelenteni, mert a másnapi rendelésen a továbbra is nagyon szimpatikus magyar orvos azt mondta, hogy a St James a város kábítószerfogyasztóinak gyűjtőhelye, és  Dún Laoghaire-ben van egy olyan ügyelet, ahol nem kell sokat várakozni. A magyar doktor nemcsak ismét alaposan megvizsgált, de emlékezett kb. mindenre, amit néhány nappal korábban mondtam neki, és ami a legjobb: épeszű emberként kezelt, akinek lehetnek kérdései és arra lehet laikus számára is érthető válaszokat adni. Ill. javasolta, hogy vizsgáltassam ki magam a jövőben.

A végső nagy meglepetés tíz perccel később, a patikában ért, ahol a gyógyszerész a receptet nézegetve megkérdezte, hogy ez nekem lesz-e és milyen panaszokra írták fel, mert nagyon erősnek gondolja. Mondom, hogy hát van ez a vertigo (milyen érdekes összefüggés: a pont dublini U2 zenekar írt pont ezzel a címmel néhány éve slágert, rajtam meg pont itt jött ki. Mondjuk gondolom, ők nem a St James ügyeletére mennek, ha kitör rajtuk a vertigo.), mire ráncolni kezdte a homlokát, hogy nincs-e itt valami félreértés. Majd felemelte a telefont és tárcsázni kezdett: biztos ami biztos alapon felhívta az orvost! A gyógyszerész!! Miután tisztázták, hogy ez csak afféle biztonsági gyógyszer, ha a jövőben egy újabb rohamra kerülne sor, elnézést kért és szépen kimérte a megfelelő mennyiségű tablettát.

És ha még ez sem lett volna elég: az orvos körültekintésének és az otthon kiváltott EU-s egészségügyi kártyámnak köszönhetően mindössze 50 centet fizettem a gyógyszerért. Amúgy már jól vagyok, csak eldöntöttem, hogy soha többet nem ülök ringlispírre.

* A GP kábé az otthoni háziorvosnak felel meg. Általában 50-55 eurót kell fizetni minden látogatásért, szemben az otthoni ingyenes háziorvosi szolgálattal.

0 Tovább

Ez történt a Villagers koncerten Dublinban

Voltam pár hete a Villagers dublini koncertjén, ami elég szuper volt, úgyhogy írtam róla egy kisebb beszámolót a quartnak. Itt van pár részlet, a teljes cikk kolléganőm még remekebb beszámolójával együtt Corkból itt.

A Dublin mellől származó Villagers debütáló albuma, a Becoming A Jackal 2010-ben jelent meg, és villámgyorsan az lemezeladási lista élére került Írországban. És ami az ír előadóknál ugyanolyan fontos, mint a hazai siker: az áttörés Nagy-Britanniában sem maradt el, a lemezt Mercury Prize-ra jelölték, és kórusban méltatta a BBC és a Guardian is. Úgyhogy nem csoda, ha két héttel a koncert előtt az összes jegy elkelt a Villagers dublini koncertjére. A helyszín a Wexford Street bulivonalának egyik állomása, a Whelan's klub. Hosszú sor ácsorgott az épület előtt a szemerkélő esőben, bent negyed 10-kor már mozdulni sem lehetett, negyedóra múlva pedig minden fakszni nélkül elkezdődik a koncert. (...)

Itt épp nagyon intenzív az énekes, pedig általában inkább nem az volt

Conor O'Brien szuggesztív hatású énekes, szimpatikus gyurmaarccal, kölyökszerű megjelenéssel, bubifrizurával, jobbára becsukott szemmel, minimális beszéddel és nagyon furcsa éneklési stílussal. Ez introvertált belső világról árulkodik; zavarba ejtően érzelmes, de nyugtalan is egyben, mint akit folyamatosan feszít valami. Szövegei néha álomszerűek, melankolikusak; máskor hátborzongató, sötét módon szólnak szerelemről, az emberi természet kellemetlen oldaláról vagy valami bizarr látomásról.(...)

Mivel Magyarországon nem ehhez vagyok szokva, feltűnt a páratlanul fantasztikus hangosítás, és mivel Magyarországon ehhez sem vagyok szokva, az is, hogy a közönség alig mozdult a másfél órás koncert során. Inkább a színházak passzívan figyelő közönsége ez, aki önmaga helyett csak a színpadra koncentrál tiszteletteljes érdeklődéssel. (...) A javarészt írekből álló közönség talán azt érezte, hogy ismét olyan zenekar született, ami később nagyon meghatározóvá válhat. Vagy egyszerűen csak emlékeztek még arra, amikor 2009-ben az egyik koncerten O'Brien csöndre intette a közönséget. Az angolszász sajtó általában 2013-ra várja a zenekar nagy áttörését, de nekem úgy tűnt, összességében már most nagyon egyben van a produkció.

0 Tovább

Miben különbözik dublini lakásunk egy átlagos budapesti lakástól?

Ez a poszt azért keletkezett, mert különböző kedves barátok nehezményezik, hogy a blogból nem tudnak meg semmit arról, hogy hol és hogyan töltjük hétköznapjainkat. Ezért itt a lakás érdekességeinek gyűjtése. Amúgy meglepődve tapasztaltuk, hogy minden dublini ismerős elismerően csettint a környék láttán, a lakásra pedig azt mondják, hogy tök oké, a hiányosságaira pedig azt, hogy általánosak. Viszont a kényelmi szolgáltatásokért tennünk kell.

Először is jóval kisebb, mint egy átlagos magyar lakás. Majdnem harmadakkora, mint amiben Budapesten laktunk.

Kilátás romatikus naplementében, távolban kupolával

Egy nagy, egybefüggő kétszintes házból szabták ki, majd utána különféle gombokat rejtettek el benne, amik a jolly jokernek számító elektromosságot hozzák működésbe. Még az egyetlen villanyradiátor a legegyszerűbb, mert azon két, könnyen megfejthető gomb van. Ellenben melegvíz csak akkor lesz, ha az ember előbb megtalálja a Melegvízért Felelős Főkapcsolót és lenyomja. Nos, ez beköltözésünk napján eltartott egy ideig, de végül csak megleltük a konyhai csap alatt (egy másik kapcsoló társaságában, ami viszont le volt ragasztva cellux-szal). Azóta kitapasztaltuk, hogy kb. húsz percig kell a bekapcsolás után várakozni, hogy annyi melegvíz legyen, amiből egy ember kényelmesen lezuhanyozhat.

A kapcsolómánia egyébként nem ismer határokat: a villanytűzhely is csak akkor működik, ha előbb bekapcsolom a falon lévő főkapcsolót. Ezért sokszor csodálkozom, hogy miért nem melegedik már végre az olaj, miért nem forr a teavíz. És persze minden konnektornak van egy-egy saját kapcsolója.

A hálószobában nincs fűtés. Ezért – oly sok itt élő emberhez hasonlóan – mi is vettünk egy hordozható elektromos hősugárzót, amit naponta többször bekapcsolunk. Minél tovább van bekapcsolva, annál jobban nő a számla nagysága miatt érzett szorongásunk...

...amit ide csak kéthavonta hoznak, és csak az említett jolly joker elektromosságot tartalmazza, mert ebben az országban - szerencsénkre - még csak most fontolgatják, hogy be kéne vezetni a vízdíjat.

A lakásban nincs mosógép, mert a ház közös mosógépe a hátsó kertben, egy kis sufniban található. A szomszédok felével már az első napon megismerkedtünk, miután nem tudtuk bekapcsolni (a kerti fészerben lévő mosógép főkapcsolója a lépcsőházban, egy kis szekrényében van elrejtve és pénzbedobással, majd lassú főkapcsolócsavarással működik), majd pedig három napig kivenni belőle a kimosott ruhákat. Ekkor a mosógépszerelővel is megismerkedtünk.


A trükkösen, közvetlenül a csap lapja alatt elrejtett melegvíz-főkapcsoló és leragasztott társa. Láthatóan nem éppen megkímélt állapotban

A főzőfülkét és a fürdőszobát kivéve az egész lakást türkizkék padlószőnyeg borítja, amiről az a benyomásom, hogy sosem lehet eléggé kitisztítani.

Noha ritkák az igazán kemény telek, de azért egy-két napra előfordulnak mínuszok, ami miatt nem olyan szuper, hogy csak a hálószobaablak készült duplaüvegből, a nappali-konyháé viszont szimpla üveg, viszont akkora, mint egy fél ping-pongasztal. Mostanáig nem volt ezzel semmi gond, most viszont, a 6-7 fokokban érezhető, ahogy diszkréten ereszti be a hideget. 

Tapasztalataink alapján a szigetelést ÁLTALÁBAN is elég nagyvonalúan kezelik az írek, akiknek legfőbb barátja a gipszkarton: nemcsak kifelé nincs szigetelve a ház, de befelé sem. Így a mellettünk, de főleg a fölöttünk lakók életének minden apró mozzanatát pontosan követni tudjuk. Ezért pl. tudjuk, hogy a fölső szomszédok rendszerint 8 körül szeretnek kelni, este 11 körül sokat mászkálnak a lakásban, egyikük szívesen énekelget napközben; az oldalsó szomszéd pedig néha horkol éjszakánként.

Na és persze örök nagy kedvencem, a külön, égetően meleg és jéghideg vizet szolgáltató csap-pár a konyhában és a fürdőszöbában. De erről korábban már elmélkedtem

Sok mindenért kárpótol viszont a pazar kilátás és a környék: bár csak az első emeleten lakunk, kilométerekre el lehet látni. Az ablakunkból a kéményeken kívül egyebek mellett látni lehet különböző énekesmadarakat, portyázó macskát, töméntelen mennyiségű felhőt, egy templom zöld kupoláját - aminek nálunk már csak a diszkrét, jóleső harangozása hallatszik esténként. És akkor itt vannak még a randalírozó sirályok, pedig legalább négy kilométerre van tőlünk a tengerpart.

A városrész amúgy mondjuk, hogy polgári (néha olyan menő autók állnak a házak előtt, amiket Magyarországon max csak átutazóban lehet látni), és nagyon közel van a belvároshoz, gyalog fél óra, bringával vagy busszal 15 perc. A szomszédok pedig (az említett mosógép-antré ellenére is) nagyon kedvesek.

0 Tovább

Szív alakú tó mellett felhőbe gyalogolni

Ismét olyan helyen túráztunk a Wicklow-hegységben, amit józanésszel nem közelítettem volna meg (kedves utastársam se). Vezetőnk előzetes tájékoztatójában az állt, hogy akinek nincs túrabakancsa és lábszárvédője, az ne jöjjön, és az intelem az első száz méter után teljesen jogosnak bizonyult. Soha nem voltam olyan meredeken emelkedő hegyen (mekk elek), ami majdnem a tetejéig vizenyős-mocsaras. És persze az út megint nem volt semennyire sem kitáblázva, ja és induláskor rögtön azzal kezdtük, hogy kövekről-kövekre szökellve átkeltünk egy nagyobbfajta patakon.

A mostani túrán a legnagyobb extraság a szív alakú tó volt (lásd fotó) illetve hogy a Tonelagee (819m) csúcs felé haladva elfogyott végre a mocsár belegyalogoltunk a felhőbe. A tempóról nem is ejtek szót, Michael, a túravezetőnk - aki egyébként szemlátomást nemcsak nekünk, hanem csoporttársainknak is kezd óriási példaképévé válni - megint olyan iramot diktált, amit nem mindenki bírt a majdnem 500 méteres szintkülönbségű terepen. Ezért a táv negyedénél aggodalmas arccal várta be a leszakadó néhány embert, majd szépen hazaküldte őket.

(Előbb fekete-fehér képek jönnek, utána színesebbé válik a táj.)


A szív alakú tó felülről. Innen mondjuk pont nem látszik a szív alak



Hangyász-sün-fűcsomó

Ez nem vízszennyeződés, hanem a hegyi patak haladása miatt képződött hab
Ezt a Glenmacnass nevű vízesést nem másztuk meg, ellenben átkeltünk a patakon, amiből később ez a vízesés lett



Tagolt tájban tízóraizó ember

A csúcson ennyit lehetett látni



(A képek továbbra is copyrightosak, akinek valamelyikre szüksége van, kérem, írjon a Facebookon!)

0 Tovább

Kutyafejű szemetes - Utcai okosság Dublinból

Arcokat belemagyarázni formákba sok ember kedvelt hobbija, de szerintem jelen esetben tagadhatatlan az összefüggés. Szemetes Dublin belvárosában, a Camden Road közelében:

0 Tovább

Miért rohanjunk el egy kellemesnek induló ismerkedési estről?

Bár a fél város már külföldi, az írek pedig továbbra is tömegével vándorolnak el, Dublin mégis kedvesen gondoskodik arról, hogy az újonnan érkezők ne érezzék magukat magányosnak. Például különféle tevékenységekre szerveződő meet up-okkal a hegymászástól a főzésen keresztül az 50pluszos bringásokig. Mi a hegyeken csaknem futólépésben túrázó legkeményebb arcokhoz csatlakoztunk, és bár láttam, hogy van egy „New and not so new in Dublin” nevű meetup is, eddig nem jutott eszembe elmenni a találkáikra, noha new vagyok.

Aztán egy kedves magyar ismerős invitálására kíváncsiságból elmentem a minap - és őrületes tapasztalatra tettem szert. Az embert az a kép fogadja, hogy egy kocsmányi ember kedélyesen sörözget-dumcsizgat egy belvárosi kocsmában.

Ennek a képnek csak annyi köze van a poszt tartalmához, hogy szintén Dublinban található

Miután ismerősömmel beléptünk a new and not so new meetuposok közé, azonnal szóba elegyedtünk két inges, irodai kisugárzású figurával, aki közül az egyik görög volt, a másik román. Öt perc után ott termett egy nagydarab olasz, aki megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok, megmondtam, mire közölte, hogy a terem túloldalán van pár magyar lány. Oké, odamegyek a pár magyar lányhoz, és épp kezdenénk belemelegedni a társalgásba, mire ott terem a nagydarab olasz, és ránk szól, hogy ugyan, ne beszéljünk már magyarul. Mondjuk, oké, csak épp témában vagyunk, befejeznénk. Erre odatol közénk egy rokonszenves, ám nyakkal nemigen rendelkező dél-ír fiatalembert, akin látszik, hogy jó ember, de retteg a nőktől, és annyi derül ki róla, hogy valamilyen minisztériumban dolgozik.

Aztán odasodródik egy szerb figura, akinek éppen elkezdem intenzíven méltatni a belgrádi éjszakai életet és Belgrádot úgy általában, mire ismét ott terem a hatalmas olasz, és tréfásan közli, hogy túl sokat beszélek. Ezt már furcsállom, plusz ennek a beszélgetésnek is lőttek. Az olaszról kiderül, hogy nem ő a meetup vezetője, csak egy önjelölt rendezkedő - aki ezzel a szokásával módszeresen megszegi az íratlan játékszabályokat.

Egy idő után már úgy érzem magam, mint egy villámrandin (sosem voltam), főleg, miután rájövök, hogy az olasz csávó kényszeresen választja szét és alakítja újra a társalgó csoportokat. Nyilván pont olyankor, amikor az ember éppen elkezdene belemelegedni egy témába.

A másik gondom azokkal volt, akik összetévesztették a csoport céljait a „Singles in Dublin” meetuppal és egy gyors flört/one night stand reményében érkeztek egzotikus külföldieket felszedni. Főleg a jelenlévő írekről gyanítottam ezt (meg kicsit azért az olaszról is), akik közül az egyik fickó az volt ugye, akinek nem túl szerencsés módon kimaradt a nyaka; egy, aki mindenkinek belegyalogolt a személyes szférájába; és egy pattanásos börtönőr. Utóbbival legalább volt közös témánk, mert egyszer régebben csináltam egy nagyobbfajta börtönőrös cikket Hungariban, amiben arra próbáltam választ kapni, hogy miért jó börtönőrnek lenni. (Nem tudtam meg.)

Ám mivel úgy másfél óra után és az olasz újabb támadása előtt - három magyar lányhoz hasonlóan - úgy gondoltam, jobb, ha távozom, sosem fogom megtudni, hogy ITT miért jó börtönőrnek lenni. Valamint, hogy itt is szokás-e néha kicsit megpürézni a fogva-tartottakat.  

0 Tovább

Az eddigi legjobb túra ír tájban: Glendalough Valley

Szombaton ismét túráztunk a Wicklow-hegységben kedves kis túrabarátainkkal (azaz a Michael-féle szervezett hike keretében). A múltkori tévelygő dagonyázás után most a Tátrára emlékeztető köveken és már-már luxusnak tűnő pallókon másztuk meg a hegyet. A táj a 16 kilométer alatt őrült sokat változott: kezdtük egy kietlen holdbéli tájban, aztán jött a patakokkal szabdalt, mocsaras-lápos hegygerinc, majd a fenyves, végül a lombhullató erdő. Pedig mindössze 400 méter volt a szintkülönbség. Néha esett kicsit, de olyan lenyűgöző volt a táj, hogy kb. fel sem tűnt.

Este átjöttek a szomszédaink, egy francia-olasz, menő vizuális dolgokkal foglalkozó pár, akikkel egyebek mellett megtémáztuk, hogy Dublin ugyan kellemes hely, Írországban mégis a természet a sztár.

Az útvonal amúgy tökéletesen járható, szerintem télen is, de túrabakancs nélkül fagyban helyenként életveszélyes lehet: GLEN VISITOR'S CENTRE - MINER'S TRACK - DERRYBAWN FOREST - GLENDALOUGH HOTEL.




Ilyen pöpecül kiépített luxus-túraúton mentünk a lápon a hegygerincen



Itt álltunk meg ebédelni. Én belekalkuláltam, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat Bob vagy a Tuskó Lady


Kis giccs is jött a végére

Végezetül a Trónok harca kulisszái


(A képek továbbra is copyrightosak. Ha valakinek kellenek, legyen kedves, írjon a Facebookon.)

0 Tovább

Megnéztük a gigantikus belfasti Titanic-múzeumot

Ami egy kicsit csalódás volt, mert olykor elég diznilendes, de a múzeum technikai megoldásai és ötletessége helyenként lenyűgöző.

Egyéni érdeklődésből valószínűleg nem néztem volna meg, de mivel tudtam, hogy írni fogok róla egy hosszabb cikket az origóra, mégis megnéztem, és utólag végülis nem bánom. Itt van pár részlet a cikkből:

Annak ellenére, hogy Belfastban a katasztrófa után még hosszú évtizedekig tabutémának számított az itteni Harland and Wolff hajógyárban épített tragikus sorsú óceánjáró, most éppen a Titanic vált a belfasti turizmus egyik zászlóshajójává. Nincs is kétség afelől, hogy 2012-ben az új évezred eddigi legjobb évét fogja zárni az észak-ír város: a Titanic-központ márciusi megnyitásával elhelyezte magát a világ turisztikai térképén. A közelmúlt évtizedeiben inkább csak a protestánsok és katolikusok összecsapásairól, valamint az IRA-ról ismert város újradefiniálta magát a hajó emlékével és pusztulásának századik évfordulójával.



A Titanic-láz az egész Belfastra átterjedt, és szemlátomást mindenki igyekszik kivenni a részét belőle: a turisztikai hivatal Titanic-gyalogtúrát kínál, a piacon Titanic-hamburger, Titanic-póló, de még Titanic-falvédő is kapható, a hajók Titanic-városnézésre invitálnak, a szuvenírboltok tömve vannak Titanic-csecsebecsékkel. Mindent átható motívummá vált a kanadai partok közelében, majdnem négyezer méteres mélységben pihenő hajó.

Mindezek miatt kisebb ellenérzéssel indultam az amúgy lenyűgöző épület felé, melynek terveit a londoni CivicArts és a belfasti Todd Architects építésziroda közösen jegyzi. Az építészek magabiztossága az általuk létrehozott épülethez hasonlóan lenyűgöző: az átadás után kijelentették, hogy új építészeti ikont hoztak létre, amely magában foglalja a hajógyár, a hajó, a víz kristályainak, a jégnek és a White Star Line brit hajózási társaságnak a logóját is. Az épület formáját elmondásuk szerint a Titanic inspirálta, és állítólag a magassága is pontosan megegyezik a hajóéval. A belső térkialakításban is többször visszaköszönnek a hajó formái. A helyszínválasztás tudatos: néhány méterre vagyunk a Titanic és testvére, az Olimpic nevű óceánjárók sólyájától (hajótalpfa).

Igazán szomorú hangulata csak az 1912. április 14-i süllyedés körülményeit bemutató teremnek van, ahol a tragédiát filmekkel és hangokkal szimulálják. Itt elcsendesednek a látogatók, van, aki egy könnycseppet is elmorzsol. A süllyedést is elképesztően modern eszközökkel ábrázolják, ám mégis szándékosnak tűnik a visszafogottság. Nem sokkal később az is kiderül, hogy a tárlaton időről időre felbukkanó utasok - például a hajó tervezőmérnöke vagy Amerika egyik leggazdagabb embere, John Jacob Astor - túlélték-e a katasztrófát, amikor száz évvel ezelőtt a hajó április 15-én 2:20-kor elsüllyedt.

Az ember lába alatt elsiklik a hajóroncs

A múzeumlátogatók számára viszont még hátravan a hajó utóélete és egy fantasztikus audiovizuális élmény: néhány teremmel odébb egy átlátszó üveglapra lép az ember, mintha egy tengerfeneket vizsgáló búvárrobotban ülne, a talpa alatt pedig felbukkan a hajóroncs. (A hajó megtalálását Robert Ballard 1985-ben jelentette be, azóta folyik a töprengés, mit kezdjenek vele.)

A teljes cikk a tanulságokkal együtt itt.
(A fotók továbbra is copyright-osak)

0 Tovább

A második hónap: tetszik-nem tetszik

Az első hónap összefoglalása után máris itt a második hónap vége Írországban.

Ami tetszik: hogy az ablakunkból napi rendszerességgel lehet sirályokat látni. A lakás bármely pontjáról hallani is.

Ami nem tetszik: a slendriánul elhelyezett utcanévtáblák. Egy csomó sarokról egyszerűen hiányoznak.

Ami tetszik: hogy az emberek komolyan veszik a láttatni-elvet. Sokan nemcsak bringázni, hanem kocogni is a láthatósági mellényekben mennek. A technózöld színű fényvisszaverő mellényekhez, szalagokhoz, futódresszekhez, bringásdzsekikez fűződő vonzódásuk nem ismer határokat, ezért az utcaképből sosem hiányozhat egy technózöldben mozgó ember.

Ami nem tetszik: hogy a fél UCD (a legnagyobb egyetem) melegítőgatyában jár az egyetemre. Ettől teljesen kész vagyok.

Ami tetszik: remek (főleg brit és ír) rockzene mindenütt, ahol megfordulhat az ember, a kocsmáktól kezdve a ruhaüzleteken (!) át a Mekin keresztül az IKEÁ-ig.

Ami nem tetszik: a jéghideg és a kézleforrázó csapok. Én ezt egyszerűen nem értem: 90 évvel a brit uralom megszűnése után minek kell még mindig ragaszkodni ehhez a totálisan értelmetlen szokáshoz???

Női vécé mosdója. Köszönjük a figyelmeztetést, de akkor minek van a melegvizes csap?

Ami tetszik: hogy az utcai átkelést nem a közlekedési lámpa diktálja, hanem a józan belátás, akárcsak Magyarországon. Az emberek nem ácsorognak behódolóan a járdán, csak azért, mert pirosat mutat a lámpa, ha nincs autó közel s távol. (Ilyen jelenetet többször láttam Berlinben akár hétfő hajnali 2-kor is.)

Ami nem tetszik: hogy papírból vannak a falak. Az hagyján, hogy a szomszéd ébredéséről és napi mozgásáról hajszálpontos infóim vannak, a baj az, hogy a hideg ellen sem védenek rendesen.

Ami tetszik: hogy a sütik mellett szériatartozék a fantasztikus ír tejből készült csodálatos tejszínhab. Megunhatatlan!

Ami tetszik is meg nem is: az ún. nagyvárosi dimenziók hiánya. Dublinban nem burjánzanak az urbánus kultúrák, sokkal kevesebb a graffiti és a tréfásan befestett utcakő mint sok európai fővárosban; nincsenek a szűkösségből fakadó kreatív térkihasználások stb. stb. Ugyanakkor jót is tesz a városnak ez a provinciális jelleg, kevesebb a szemét, és az embereken nincs rajta a nagyvárosi stressz. Nem emlékszem, hol találkoztam utoljára ennyire sok ennyire kedves emberrel, mint itt. És ez valahogy őszintébb kedvességnek tűnik, mint az Egyesült Államokban.

Azért van itt is utcai művészet

0 Tovább

Írből ír

blogavatar

Írországba költöztünk, úgyhogy írunk róla.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek