Nem gondolom, hogy az a bizalmatlan hozzáállás különösebben előre vinné az emberiséget, ahogy a budapesti emberek sokszor az ismeretlenekkel és néha még az ismerőseikkel is bánnak. És nem csupán az óhazához viszonyítok, amikor azt mondom, hogy az írek a világ egyik legkedvesebb és legjóindulatúbb emberei.

Külön-külön akartam megemlékezni ezekről a - Budapesten, de még a Berlinben töltött évek után is - szinte értelmezhetetlenül kedves gesztusokról, de most inkább kettesével, folytatásokban írok róluk. Mindegyik eset pontosan így történt, egy fikarcnyit sem szépítettem.

1. A huszonéves eladó az illatszerboltban

Éppen fizetni készültem a Boots-ban, amikor pénztárcámat kinyitva leesett egy centem és elgurult. Kicsit nézelődtem magam körül, lehajoltam, benéztem a pult alá; sehol. Nyilvánvalóan begurult az egyik szekrény alá. Mondom a huszonéves eladólánynak, hogy „hopp, leejtettem egy centet, de sebaj, majd az esti takarításnál biztos kellemes meglepetés lesz”. Mire a lány még annyit sem kérdezett, hogy „tényleg?” vagy „biztos vagy benne, hogy oda gurult?” – már nyitotta is ki újra a kasszát. Mire meg tudtam szólalni az álmélkodástól, határozottan a tenyerembe nyomott egy egycentest.

2. A taxisüldözés

A dublini buszközlekedés teljesen kiszámíthatatlan: hétköznap jóval lassabbak a buszok, mint a menetrendben, míg hétvégén rakétaként száguldoznak végig a városon. Néhány hete szombat reggel is ezért késtük le az egyetlen buszt, amivel időre odaértünk volna a lakóhelyünktől kb. 15 kilométerre, a város határán túl lévő találkozóhelyre. Nem volt mit tenni: vagy lemondunk a kis túrabarátainkkal tervezett túráról vagy leintünk egy taxit. Az utóbbit választottuk.

Egy 60-65 év körüli, afféle régi motoros taxisofőr állt meg, aki pillanatok alatt izgalomba jött attól a ténytől, hogy a busz üldözése a feladat. Kedves utastársam tréfából mondta neki, hogy csináljunk úgy, mint a régi filmekben, amikor a főhős a taxissal üldözi a gengsztert, anélkül, hogy megállnának a piros lámpáknál. Ez szemlátomást még jobban tetszett a taxisnak, nevetni kezdett, majd kifejtette, mennyire szereti a régi filmeket, különösen a Casablancát, amit egészen tavalyig minden évben leadott karácsonykor a tévé és ő minden egyes alkalommal meg is nézte – eddig olyan 15-ször. Aztán persze mindent megtudtunk a Casablancáról, a karácsonyi műsorokról, a családjáról, a gyerekei számáról, azok és a saját családi állapotáról (elvált). Úgy a tizenegyedik kilométernél azt is megtudtuk, hogy volt egy magyar albérlője, akit nagyon kedvelt, de a férfi – rengeteg, itt olcsón vásárolt jó minőségű konyhafelszerelési eszközzel együtt – már visszatért Magyarországra.

taxisokA kép illusztráció a dublini taxisofőrökről. A mi taxisunk kicsit idősebb volt, de róla nem találtam képet a neten

Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy beérjük a buszt, ami szemmel láthatóan bántotta a sofőrt, pedig még utcákat is levágott; de úgy tűnt, hogy a tök üres, szombat reggeli városban a busz legalább olyan gyors, mint a taxi. Megkérdeztük, hogy szerinte kb. mennyi lesz majd a végösszeg, mire mondta, hogy olyan 20 euró. „Oké” – bólintottunk, miközben magamban azon elmélkedtem, hogy ennyi pénzből a múltkor retúr el tudtunk menni Corkba.

Aztán kedélyesen elbeszélgettünk mindenféléről, majd megérkeztünk a Dublin melletti kis falu főterére. A taxióra 25 eurót mutatott, ami épp 40 centtel kevesebb a buszjegy tízszeresénél. Mire a taxisofőr így szólt: „Huszonöt lenne, de adjatok csak 16-ot” – azt hittem, rosszul értem, ezért visszakérdeztem, hogy „biztos?”, mire ő kacsintva: „Persze, különben is szeretem a magyarokat. Sokkal inkább, mint a lengyeleket, ők kicsit agresszívek.”

Update: a másik lefele mutató hüvelykujjat véletlenül én nyomtam rá bénázásból :). Az elsőt az Ismeretlen Troll.

A meghökkentő emberi gesztusok következő részében egy ex-súlyemelő nyugdíjasról és két lányról lesz szó, amint egy teázóban jófejkednek.