Írből ír

Balázs egy olyan kastélyban lakik egy corki hegyoldalban, ami híres, mivel rengeteg képet dob ki róla a flickr haunted house (kísértetház) kategóriában. A házat az 1800-as években építették; régebben elmegyógyintézet volt, majd a tulajdonos bank szétdarabolta kisebb lakásokra és kiadta. „A horrorfilmek fele ilyen helyeken játszódik” – mondja Balázs. Ők a harmadikon laknak, fölöttük csak a padlás található.

Óvatosságból nem is itt találkozunk vele és barátnőjével, hanem egy Cork belvárosában lévő kávézóban.

A kastély, ahol Balázs és barátnője laknak (a fotó is az övék)

2011 őszén érkezett a Corkba, és erre a lépésre klasszikus svájci frankhitele ihlette. Nemzetközileg is jól értékesíthető szoftverfejlesztő tudással rendelkezett, ezért amikor eldöntötte, hogy szétnéz külföldön is, gyorsan regisztrált a Linkedinen. Hamarosan megtalálták Írországból, és meghívták az első interjúra, ami a Skype-on zajlott, ahogy aztán a következő kettő is. Miután mindhárom interjún átment, 2011 nyarán eldöntötte, hogy egy időre Írországba költözik. A terv az volt, hogy barátnője később követi, és ez így is lett.

Október elsején kezdte el a munkát, és addig a napig egyetlen leendő kollégájával sem találkozott, mert a teljes kiválasztási folyamat online zajlott. A cég egy német tulajdonú ír szoftverfejlesztő vállalat. „A munka alapvetően tök jó, csak kicsit bénán csinálják a szoftverfejlesztési dolgot” – magyarázza. Korábbi, budapesti munkája az otthoni csapattal sokkal „szervezettebbnek és összeszedettebbnek” tűnt számára, viszont a kaotikus helyzet ellenére is gyorsan belerázódott. Ezt talán az is elősegítette, hogy viszonylag sok kollégája külföldi: spanyolok, olaszok, indiaiak, portugálok is vannak köztük, ő az egyetlen magyar.

"A futás népsport"

Ír munkatársai ”nagyon kedvesek, de nem nagyon barátkozók. Nem nagyon jönnek ide, hogy figyelj már, hogy vagy? Az olaszok sokkal inkább”. Azt viszont kifejezetten kellemesnek tartja, hogy az írek „a kocsmában, akár ismeretlenül is tök szívesen kezdenek el beszélgetni mindenféle hülyeségről”. Egyik leggyakoribb téma szerinte a sport, amit nemcsak néznek, hanem sokan űznek is: „Itt, Corkban a futás népsport és nagyon sokan járnak bringával a munkába” – mondja. (Egy ismerőse egy laza szálakkal ide kapcsolódó tudásmorzsát osztott meg vele, amit mi most örömmel osztunk tovább: Írországban összesen két darab 50 méteres úszómedence van és azoknak is langyos a vize).

De vissza a nemzetkarakterhez: mindenkinek megkönnyíti az életét, hogy az írek „nem tolják az arcodba, hogy külföldi vagy - mondja. Itt külföldinek lenni sem előny, sem hátrány” – morfondírozik Balázs. „Lehet, hogy ez azért van, mert megszokták, hogy sok a bevándorló, kedvesen segítenek, hogy megértsd, hogyan működnek itt a dolgok” – mondja.

Balázs kávéval (a fotót barátnője készítette)

Kisvárosias jellege ellenére – kb. 150 ezren élnek Corkban, amivel a második legnagyobb ír várossá tudta feltornázni magát – új lakóhelyének is megvannak az előnyei: tetszik neki, „hogy egy ilyen méretű városban is van ipar”. Balázsnak a hasonló nagyságú Szegeddel vannak tapasztalatai, így tud mihez viszonyítani: szerinte Cork hasonlóan élhető, mint Szeged, viszont Szegednek sajnálatos módon nincs ipara. "Ezzel szemben Budapestnek van, viszont az meg nem élhető annyira” - összegez Balázs.

A város méreteit talán igen, az időjárást viszont soha nem tudná megszokni, bármeddig is maradna Corkban, „és ezt a rengeteg esőt sok ír sem bírja”. A napsütés mellett még egy dolgot hiányol, a kulturális élet sokszínűségét: „Amennyit én látok az írekből, az az, hogy elmennek és nagyon sokat isznak” – vázolja a corki kulturális élet fő jellemzőit. „Emellett hétvégenként eszeveszetten vásárolnak, iszonyú nagy szatyrokkal vonulnak, sok lakás pedig rendetlenebb, mint otthon”.

Az idősek jobban alkalmazkodnak a válsághoz

Ez tehát Cork. Persze Írország több részén is körülnézett barátnőjével, amin szerinte sok tekintetben még ma is látszik, hogy Európa legszélén található: bizonyos dolgok megreformálására az elmúlt 25 év sem volt elég. Az viszont az érem másik oldala, hogy az írek hozzászoktak a keményebb életmódhoz: idős emberek mesélik neki, hogy az ország 1973-as EU-s csatlakozása előtt, de még 25 évvel ezelőtt is nagyon elmaradott hely volt. Szerinte erre is visszavezethető, hogy az idősek jobban tudtak alkalmazkodni a gazdasági válsághoz, mint a fiatalok.

Egy bosszantó, de szerinte tipikus példával szemlélteti, miben kellene az íreknek javulniuk, hogy beérjék Európát: szerinte a szolgáltatók nehézkesebben reagálnak a felmerülő problémákra, mint akár Magyarországon. Erre egy mobil feltöltőkártyás kalandja mutatott rá. „Nincsenek annyira leszabályozva itt a folyamatok, sokkal lazább a hozzáállás, mint otthon. Persze emiatt sokszor hibák keletkeznek a rendszerben, és ilyenkor mindenki leblokkol. A lazaság viszont azt is jelenti, hogy a leblokkolás után képesek rugalmasabban kezelni a felmerülő problémákat. Így a végére ugyanott vagyunk” – magyarázza. „Amikor egy csomó idegeskedés után rájössz erre, onnantól már szimpatikus ez a fajta ügyintézés”.

Cork a légből, kép innen

Balázs és barátnője nem tervezik, hogy Írországban telepednek le. Annak ellenére, hogy elég jól elvannak itt, májusra lőtték be a visszaköltözés időpontját: „Addigra nagyjából oké lesz a lakáshitel” – hangzik a hazatérés melletti legfőbb indok.

(A magyarok Írországban-sorozat valamennyi szereplője ide klikkolva látható.)

¤¤¤

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Nagyjábból pont ugyanannyi dolog bosszantja Írországban, mint amit nagyon kedvel - Magdi képe új hazájáról összetett. Nem szereti, hogy a gyerekekre uniformist erőltetnek és sok ember csak a látszatra ad; szereti viszont, hogy szerződéskötéskor az emberek megbíznak egymásban, az utakon pedig türelmesen vezetnek. A vezetés szerinte amúgy is sokat elárul egy társadalom állapotáról. Az Írországban élő magyarok sorozat második része.

„Gazdasági-menekült öttagú család vagyunk, három tini gyerekkel. Páromnak már van egy önálló vállalkozása, én pedig most csinálom a félévi vizsgáimat egy posztgraduális kurzuson, aminek a neve Community Arts Education. A népművelő jelleg keveredik itt a performance-szal, a public-kal meg a street art-tal” – így szól Tóth Magdolna rövid összefoglalása önmagáról és írországi életéről.

Kontra

„Mintha száz évvel el lenne maradva ez a hely. A párom, aki előbb kijött – ún. hard-lanscapinggel foglalkozik -, azzal fogadott, hogy ez itt a világ vége, nem csak Európa vége. És további száz év a különbség a vidék és Dublin között: utóbbi multikulti a város, ahol az embereknek van igénye a dolgokra” – mondja egy szuszra. Négy éve él Írországban, Wicklow-ban családjával egy erdő szélén, a hegytetőn. Szerinte Írország bizonyos területeken tapasztalható elmaradottságának jó szimbóluma a hasznavehetetlen brit eredetű csap, amikor az egyikből csak tűzforró, a másikból pedig jéghideg víz folyik. Noha mindenki tudja, hogy hibás elgondolás, a mai napig ilyen csapokat építenek az új házakba. Dublin belvárosában, az Irish Film Institute hangulatos kávézójában ülünk, a moziból ki-beáramló emberek között, mellettünk egy idősebb hölgy kötöget. Az itteni vécébe már elért a modernizáció: fotocellás a csap.

Magdi az ír fejlődés egyik kerékkötőjének az iskolarendszert tartja, aminek fő mumusa szerinte az egyenruha: „Minden nap kötelező a formaruha a sulikban, kivéve az ún. nonuniform day-eket, akkor meg fizetni kell egy charity szervezetnek. Az érettségire viszont bármiben lehet menni, még melegítőben is: hát nem logikus?” – teszi fel a kérdést kissé ironikusan. Két éve mindhárom gyereke ugyanabba a gimnáziumba jár, korábban egy Educate Together National School nevű iskolatípusba jártak, ami egy haladó szellemiségű, személyiségközpontú, liberális intézmény, nem formaruhás,„kimondottan tündérruhába is mehettek a lányok”, és még koedukált is. (Írországban léteznek olyan, főleg egyházi iskolák, ahová külön járnak a lányok és a fiúk). Gyerekeinek jelenlegi iskolája is koedukált.

Ha valamelyik szülő nagyon ellenzi az uniformist, van mód rá, hogy megszabadítsa tőle gyerekét, az egyenruhamentes iskoláknak viszont megvan az áruk: 6000-8000 eurót kell évente perkálniuk a szülőknek. Bár Magdi ismerősei szerint ezek az iskolák tényleg jók.

„Az egész mentalitás más, ha nincs formaruha” – magyarázza. „Ha napközben egyenruhában vannak a gyerekek, akkor annyira megszokják, hogy este is tök egyformán néznek ki” – magyarázza, miért jár a tinédzserek többsége szürke melegítőnadrágban szabadidejében, amikor pedig az iskolán kívül végre kibontakoztathatná egyéni stílusát. Az egyenruha-mentalitásra vezeti vissza azt is, amit az elmúlt években post natal home helperként azaz szülés utáni segítőként tapasztalt, amikor is betekintést nyert az ír háztartásokba. Munkáját nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a védőnő nem(csak) a csecsemő és az anya szorosan vett hogylétével törődne, hanem segítene a hétköznapi apró-cseprő tevékenységekben is. Ennek során azt tapasztalta, hogy az ír nappalik többsége elég hasonlóan van berendezve: „Egyformák, ötlettelenek és szinte kizárólag családi album van a falakon” – magyarázza.

Magdi egyik alkotása

Az enteriőrök egyhangúsága mellett sokkal rosszabbnak tartja, hogy a szigetországból szinte teljesen hiányzik a szakipari tudás: „Minden a látszatra megy, a kert az egyetlen kivétel, mert ahhoz tényleg értenek és azt szinte kötelező is megcsinálni, mert megszól a szomszéd” – mondja. A házak ugyanakkor papírvékonyak, az utcafontra szerinte csak a látszat kedvéért falaznak rá egy téglasort. Szerinte ez és az egyenruha is látszat-orientált gondolkodásmódot jelez. Az építőiparban tapasztalható slendriánság szerinte akár visszavezethető arra is, hogy a hetvenes évekig nagyon nagy szegénységben éltek az írek és megszokták az akkori komfortszintet. „Úgy gondolom, hogy nem a szaki a hibás, ha nincs igény a normális házakra. Jártam én olyan házban is, ami bárhol Európában megállná a helyét – mondjuk a tulajdonosok sokat utaznak és gazdagok”.

Hamarosan rátérünk Írország kellemes oldalára, de előtte még a hétköznapi élet apró bosszúságaként említi az ecetes csipszet, amit itt a bagettba téve fogyasztanak. Az viszont már kifejezetten zavarja, hogy nincs elég szemetes és pad a közterületeken; szerinte a parkokban utóbbi sokszor azért hiányzik, hogy ne szolgáljon részegek és hajléktalanok fekhelyéül, kukát pedig azért nem raknak ki, hogy a háztartási szemetet ne az önkormányzatnak kelljen elszállítania. „Ez a bizalmatlanságról szól, ezért a földön ücsörögnek a buszmegállókban vidéken.”

Alkotás Magditól 2.

Pro

Egy sor dologról viszont úgy gondolja, remekül működik Írországban: az intézmények jólszervezettsége szerinte vitathatatlan, továbbá elég egyszerű vállalkozást nyitni. Emellett azt is nagyszerűnek tartja, hogy minden adminisztrációs ügyet el lehet intézni a neten: „Ezután már előre sírok, ha tudom, hogy majd Magyarországon valamit el kell intéznem” – mondja. Illetve feltűnt neki, mennyivel egyszerűbben jönnek létre a szerződések Írországban, mint otthon. „Még él a gentleman's agreement szemlélet – érdekes, hogy ezen a téren töretlen a bizalom. Pedig a válság miatt egy csomó pénz benne maradt az építőiparban, az emberek pedig tartoznak egymásnak”.

Jobbnak tartja az ír egészségügy működését az otthoninál, és „emberségesebbek az itteni orvosok”. Az idősebb generáció kedvességét is kiemeli, ami szerinte abban is tetten érhető, hogy az autósok csak nagyon ritkán dudálnak, még olyankor sem igazán, ha egy gyalogos egyértelműen szabálytalankodik előttük. „Ég és föld az itteni és az otthoni vezetési stílus, nagyon türelmesek az írek. Ez szerintem nagyon tükrözi egy társadalom állapotát” – mondja.

Tetszik neki az is, hogy itt komolyan veszik az emberi élet fő eseményeit, amilyen a keresztelő, az első áldozás, az érettségi és a temetés. Tetszik neki, ahogy az írek a halottaikkal bánnak: „Tisztelik a halottakat. A temetéseken vidám történeteket mesélnek a halottról. A pap mellett a hozzátartozók is beszélnek, és élőzene is van” – mondja.

Magdi harmadik alkotása

A legfőbb különbségről faggatom az otthoni és az ír élete között, amire így válaszol: „A fő különbség, hogy itt is agyondolgozod magad, de itt legalább nyugalom van.”

Bár jelenleg idejének nagyobb részét inkább az iskola tölti ki. Otthon az Iparművészeti Egyetem kerámia szakán végzett; majd valamivel több, mint két évtizedes szünet után újra tanul: a korábban említett Community Arts nevű egyéves posztgraduális képzésre jár. Iskolába járását az ír állam támogatja, amire azért jogosult, mert két évnél többet dolgozott Írországban, ami után jár ez a fajta támogatás. A Centre for Creative Practices meg is hívta mint emigráns művészt, így áprilisban kiállításon láthatók majd a munkái Dublinban.

¤¤¤

Kedvencek:

Hely: Powerscourt Townhouse Center

Étel: hash brown, ami olyasmi mint a "mackó" nevű otthoni kaja: krumpli, tojás liszt

Étterem: Glendaloughban van egy nagy, szép étterem, a Heather Restaurant, ahol magyarok a konyhások, és a séf is nagyon jó fej. 

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Erika gasztroblogjára véletlenül figyeltem föl, és egyből szimpatikus lett. Írtam neki, majd kisebb levelezgetés után elhívott hozzájuk, ahol kislányával és kutyájukkal és egy csodás, háromfogásos ebéddel várt. Az ő története nyitja az Írországban élő magyarok sorozatát.

Erika blogol

Hoffmann Erika 2005-ben, a jogi egyetem elvégzése után érkezett Dublinba, főleg angoltanulási szándékkal. Bár nem akart örökre itt maradni, hosszabb-rövidebb megszakításokkal azóta mégis itt él. Amikor négy évvel ezelőtt megismerte Johnt, későbbi férjét, eldőlt, hogy hosszútávra fog berendezkedni Dublinban.

Mindezt kellemes, kertvárosi lakásuk világos konyhájában meséli, ahol húszhónapos kislánya, Abigél és Klára kutya kísérik figyelemmel – és néha alakítják - a koradélután történéseit. Mindketten tudnak magyarul és angolul is, és egymást is remekül megértik.

Erika már itt-tartózkodása elején lemondott arról, hogy jogászként helyezkedjen el, mivel Írországban a magyartól teljesen eltérő angolszász jogrendszer van gyakorlatban. Így főleg vendéglátással kapcsolatos munkákat vállalt, de végzett jogi asszisztens jellegű munkát is egy hiteligénylő cégnél. Az ottani állása az Írországot is erősen megtépázó 2008-as válsággal szűnt meg. Ezután főleg időszakos munkái voltak – ami valamennyire talán összefügg azzal a ténnyel, hogy 2008-tól kezdve az írek alacsonyabb presztízsű munkákat is elvállalnak, olyanokat, amiket korábban főleg csak a bevándorlók végeztek: „Most már az írek is dolgoznak olyan helyeken, ahol korábban soha. Például a Mc Donald’s-ban” - mondja. A munkaerőpiac aktuális helyzete mondjuk őt most nem érinti annyira, mivel kislányával otthon van.

Abigél az ételfotózás egyik eszközével - háttérben a többi eszköz

A blogok

Közben a konyhából áthozza az első fogást, a fokhagymás sütötökkrém-levest, amit pompás ír kenyérrel tálal. A csodás leves receptje megtalálható blogján, a dublinfelettazeg-en. Főzési szenvedélye és mint mondja, általános közlésvágya inspirálja a blogot, de csak hobbiként tekint rá. 2010 áprilisában, közvetlen kislánya születése előtt kezdte el írni, és nem is kimondottan gasztroblogként, hanem általános életmód-blogként indult: „Az itteni életemről akartam írni, akkoriban még nagyobb hangsúly volt az ételek történetén” – mondja. Az utóbbi egy évben egyre erősödött, majd mára elsődlegessé vált a gasztroblog-jelleg.

Másik blogjára, a cookingliszt.blogspot.com-ra angolul írja a recepteket, a többjelentésű cím pedig férje leleménye. A recepteket a nemzetközi konyha inspirálja, ritkán készít és posztol kifejezetten magyar ételeket. Ennek részben az az oka, hogy bár van egy magyar kisközért Dublinban, nem könnyű hozzájutni minden magyar alapanyaghoz; másrész mivel Írországban kezdett el igazán főzni, az itt kapható hozzávalókat szokta meg. Dublinban a magyar üzlet mellett rengeteg lengyel üzlet van, ahol biztosan talál például tejfölt. Készített persze már dublini konyhájában magyar ételeket: gulyást és túrógombócot, a férje pedig nagyon szereti a magyar borokat.

Fő inspirációs forrása a tastespotting nevű gyűjtő-site. Saját blogjaira heti 2-4 alkalommal posztol, és mivel kislányával otthon van, minden nap főz. Ami jól sikerül, azt lefotózza és a végeredmény hamarosan valamelyik blogján lesz látható.

Hobbijának nyomai a lakás több pontján is fellelhetők, mivel egyre lelkesebben gyűjti a főzéssel kapcsolatos tárgyakat. Amikor otthon van, az Ecserin keresgél, az ételfotókhoz hátteret budapesti textilboltokból gyűjt be és a netről rendel tapétamintákat. De reptetett már színesre festett deszkákat Budapestről Dublinba, amik aztán egy-egy ételhez rendelve találták meg a helyüket. Az egyetlen dolog, amit ír konyhájából hiányol, az a friss, zamatos gyümölcs: míg Magyarország tavasztól őszig bővelkedik benne, Írország évszaktól függetlenül híján van; az itteni klíma ugyanis szinte csak a krumplinak kedvez.

Különböző darabok háttérnek

Ami viszont bőven és kiváló minőségben megtalálható Írországban, az a hal, a marha és a bárány. „Aki szereti a halat, annak nagyon jó dolga van itt” – magyarázza Erika. A közeli Howth-ban például frissen fogott halat lehet vásárolni, amúgy pedig sok lazacfarm működik az ír partok mentén. Erika a blogjára kirakta a tudatos halfogyasztók kék színű logóját, ami garantálja, hogy a halat környezetbarát módon halászták. (további infó a MSC - Marine Stewardship Council - oldalán és itt. Egy ilyen, barátságosan kifogott lazacot a tányérunkon látunk viszont a második fogás részeként: egy Fish Pie érkezik, lazacból és füstölt coley halból készült halas pite.

Halas pite

A halon és a húsféléken kívül Erika nagyon kedveli az itteni kenyereket, a soda breadet, aminek ezer fajtája létezik, de általánosságban elmondható, hogy fehér liszt helyett/mellett teljes kiőrlésű lisztet tartalmaz és nem élesztővel, hanem szódabikarbónával készítik (ezért nem olyan tömör az állaga, mint a német teljes kiőrlésű kenyereké). Az ír vajról pedig – teljes joggal – csak szuperlatívuszokban lehet beszélni - így teszi Erika is.

Míg eszünk és társalgunk, beszalad Klári-kutya, Abigél pedig felpróbálja az oldaltáskámat, amiben büszkén vigyorog felénk. Megérkezik a desszert is: almás-fekete áfonyás pohárkrém.

Almás-áfonyás pohárkrém

Írország és az írek

Rátérünk az országváltással kapcsolatos témákra. Az ír időjárást volt a legnehezebb megszoknia, mivel itt sosincs igazán meleg, esőből viszont egyáltalán nincs hiány. A helyi tömegközlekedést – ami leginkább az emeletes buszokat jelenti – elég kiszámíthatatlannak tartja, de legalább bababarát a szolgáltatás, simán fel lehet pattanni babakocsival a buszokra. „Végül is a megszokás egy folyamat, eleinte mindent az otthonihoz hasonlítasz, aztán egy idő után ez elmúlik” - mondja.

Megkerülhetetlen téma a hétköznapi és mentalitásbeli különbségek: „Az ír emberek, főleg az idősebbek, nagyon kedvesek: nem panaszkodnak és nem politizálnak. Nagyon pozitívak, itt nem lesz könnyen depressziós az ember.” Amikor otthon van Magyarországon, sokszor fél bemenni egy boltba mondjuk becserélni egy ruhát „mert attól tartok, hogy leharapják a fejemet”.

Amiben viszont Budapest szerinte túlszárnyalja Dublint, az kulturális sokszínűsége. Nemcsak gyerekprogramból talál többet Budapesten, a kulturális élet szinte valamennyi területét pezsgőbbnek látja. Dublinban viszont többet olvasnak az emberek. Ő pedig egy csomó olyan könyvet meg szokott itt venni, amit le sem fordítanak magyarra vagy ha igen, rosszul. Két könyvet említ példaként: Betty Smith: A tree grows in Brooklyn és Jonathan Franzen: Szabadság című regénye (utóbbi le van fordítva, de korábbi munkái nincsenek). „Az ír kortárs írók műveit sem igen fordítják: például Colm Toíbín, aki baromi jól ír, olyan témákról, amik szerintem  a magyarokat is érdekelnék.”

És milyen hatással volt rá hét év Írország? Saját bevallása szerint mostanra már levetkőzte a magyar pesszimizmust, de azért néha még tetten éri magán nyomait: „Sokat fejlődtem, de még mindig vannak olyan dolgok, amikben elsőre a negatívumot látom. De aztán próbálom annak is a jó oldalát nézni; ne vesszen el egy nap sem.”  

¤¤¤

Kedvenc

étterme Dublinban: Clontarf-ban (Dublin északi része, Dublin 3) található Kinara pakisztáni étterem és a Yamamori Sushi, Yamamori Noodles japán éttermek.

ír étel: Seafood chowder (friss tengeri halakból álló, zöldséges halleves)

ír sör: régen Guinness, mióta easy-rider lettem: cider.

dublini hely, ahova jó beülni: Market Bar, ahol enni, inni is lehet vagy The Stags Head. De meghittebb beszélgetésekhez egyik pub sem ideális a nagy ricsaj miatt.

ír tulajdonság: derűs, optimista, hanyag (úgy mint nem percízek általánosságban)

park piknikezéshez: St. Anne's Park, Raheny-Clontarf (dublin északi része), már ha az időjárás engedi.

múzeum: National Museum of Ireland

ír ember: Colm Toíbín író (még él!)

És a város azon pontja, ahol szerinte a legtöbbet lehet megtudni az írekről: bármelyik pub :)

¤¤¤

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog