Írből ír

A tavasziasan jó idő, pompás napsütés és kb. 8-10 fokos langymeleg után jött egy szép, nagy zivatar úgy két órája, és vele együtt ez a szivárvány a hátsó kertbe:

Itt az előző szivárvány, amikor még egy másik utcában laktunk.

Kedves utastársam figyelt föl erre az érdekességre: Dublin utcáin tilos egyszerre öt TIE fighterből álló csoporttal közlekedni bizonyos időszakokban. Ezeken kívül szabadon közlekedhetnek ezek az itt is ritkának mondható járművek ötös csoportokban. 

Csak este 7 és reggel 7 között közlekedhetnek ilyen csoportban Dublin utcáin TIE fighterek

Már majdnem negyed éve itt vagyunk, úgyhogy éppen időszerű volt, hogy megbetegedjek. És ha már megbetegszem, miért is ne lehetne valami egzotikus, soha nem látott betegség? És miért épp ne pár héttel a Savita-eset után, amikor az ember amúgy is parázik a váratlan, riasztó megbetegedésektől.

Egy szép reggelen úgy ébredtem, mintha előző este a város valamennyi Guinness-csapját kipróbáltam volna, majd felkelve mintha egy hánykolódó hajón kellett volna eljutnom az ajtóig. Pedig sem alkoholt nem fogyasztottam az előző napokban, sem hajón nem ültem, csak a szervezetem új, tréfás játéka jelentkezett. Egész nap kitartott a durva forgás, ha fel- és lenéztem enyhe hányinger kíséretében, úgyhogy miután egy kedves ismerős javasolt nekem egy orvost, azonnal bejelentkeztem hozzá. Aki történetesen magyar volt, és mint kiderült, a rengeteg kedves dublini ember közül az egyik legkedvesebb.

Egy zárójeles rész: a budapesti orvosokból idén nyár végén ábrándultam ki, amikor a kerületi sztk-ban 1. az urológus óriási tahóként viselkedett, amikor kiderült, hogy makkegészséges a vesém és vele együtt én is, és/ennélfogva rabolni merészeltem munkaidejében az ő drága idejét. Dühében kidobott a rendelőből, és még csak nem is köszönt. 2. Amikor egy héttel később a fül-orr gégészeten kimosták a fülemet és az orvos meg az asszisztense nagy egyetértésben röhögtek azon, milyen rettegve nyomom a tálkát a nyakamhoz (amibe kifolyt a víz), hogy még a nyoma is ottmaradt (gondolom nekik történetesen nem telt azzal a gyerekkoruk, hogy kb. havonta felszúrták a fülüket, mint nekem). Szóval kb. úgy röhögtek rajtam, mint amikor az állatkertben a seggét turkáló páviánra mutogatnak. Oké, tudom, milyen szörnyen alulfizetettek és közben mennyire sokat dolgoznak (és igen, tudom, hogy nem mindeki ilyen), de semmit sem segít ezen, ha a munkájuk tárgyán, azaz a kiszolgáltatott betegeken állnak ezért bosszút.

Nos ezek után az augusztusi élmények után óvatos udvariassággal közelítettem az itteni orvos felé (hiába hívják GP-nek*, mégiscsak magyar.), akiről viszont hamar kiderült, hogy semmiben sem hasonlít otthon frusztrálódó kollégáihoz.

Egyrészt nagyon kedves volt, másrészt nagyon alapos: kb. fél óráig vizsgált a vérnyomásomtól kezdve a szemreflexemen keresztül a fülemig. Aztán felírt három gyógyszert. A második meglepetés a gyógyszertárban ért, ahol a gyógyszerész szépen felbontotta a gyógyszeres dobozokat és kimért belőlük pontosan annyi tablettát, amennyi elő volt írva. Nulla pazarlás. Illetve jobbulást kívánt, és hozzátette, hogy vigyázzak magamra.

Két napra jobban is lettem, aztán egy napsütéses délelőttön jött a hányással kombinált, folyamatos forgásos roham. A részleteibe nem megyek bele, nem egészségügyi blog ez; érdekesebb, hogy ír ismerőseim tanácsa ellenére a legközelebb lévő St James kórház ügyeletére mentünk. Ekkor volt dél. Este hétkor távoztunk úgy, hogy addig csak egy nővér látott, aki megmérte a vérnyomásom és egy injekcióval vette elejét a további hányásoknak. Amíg várakoztunk – én fekve, mert csak úgy nem jött az émelygés és a forgás -, a váróban felvonult Dublin dzsankilakosságának egy szép keresztmetszete: megjelent az üvöltő, beállt nő, aki a haldokló húgát követelte (később kiderült, hogy nem haldokolt, csak borzalmas állapotban volt), majd a kapucnis, sálát az orráig behúzó fiatalember, aki felszólításra sem volt hajlandó levenni ezen öltözékeit  ill. a falat szétdönteni szándékozó, sűrű fuck-záport az orvosokra zúdító csávó.

Amikor hetedik órája várakoztunk a randomban felbukkanó és eltűnő dzsankik, egy vérző orrú férfi és pár bevándorló fiatal társaságában, a kijelzőn az újonnan érkezőket az a felirat fogadta, hogy 11 óra várakozással számolhatnak (hacsak persze nem szívrohammal vagy még durvább betegséggel érkeztek). Az egész helyzetet annyira emberalattinak éreztem, hogy hazamenekültünk. Esetünk tanulsága: soha ne menjetek a St James kórház ügyeletére!

Ezt azért is merem ilyen egyértelműen kijelenteni, mert a másnapi rendelésen a továbbra is nagyon szimpatikus magyar orvos azt mondta, hogy a St James a város kábítószerfogyasztóinak gyűjtőhelye, és  Dún Laoghaire-ben van egy olyan ügyelet, ahol nem kell sokat várakozni. A magyar doktor nemcsak ismét alaposan megvizsgált, de emlékezett kb. mindenre, amit néhány nappal korábban mondtam neki, és ami a legjobb: épeszű emberként kezelt, akinek lehetnek kérdései és arra lehet laikus számára is érthető válaszokat adni. Ill. javasolta, hogy vizsgáltassam ki magam a jövőben.

A végső nagy meglepetés tíz perccel később, a patikában ért, ahol a gyógyszerész a receptet nézegetve megkérdezte, hogy ez nekem lesz-e és milyen panaszokra írták fel, mert nagyon erősnek gondolja. Mondom, hogy hát van ez a vertigo (milyen érdekes összefüggés: a pont dublini U2 zenekar írt pont ezzel a címmel néhány éve slágert, rajtam meg pont itt jött ki. Mondjuk gondolom, ők nem a St James ügyeletére mennek, ha kitör rajtuk a vertigo.), mire ráncolni kezdte a homlokát, hogy nincs-e itt valami félreértés. Majd felemelte a telefont és tárcsázni kezdett: biztos ami biztos alapon felhívta az orvost! A gyógyszerész!! Miután tisztázták, hogy ez csak afféle biztonsági gyógyszer, ha a jövőben egy újabb rohamra kerülne sor, elnézést kért és szépen kimérte a megfelelő mennyiségű tablettát.

És ha még ez sem lett volna elég: az orvos körültekintésének és az otthon kiváltott EU-s egészségügyi kártyámnak köszönhetően mindössze 50 centet fizettem a gyógyszerért. Amúgy már jól vagyok, csak eldöntöttem, hogy soha többet nem ülök ringlispírre.

* A GP kábé az otthoni háziorvosnak felel meg. Általában 50-55 eurót kell fizetni minden látogatásért, szemben az otthoni ingyenes háziorvosi szolgálattal.

Ez a poszt azért keletkezett, mert különböző kedves barátok nehezményezik, hogy a blogból nem tudnak meg semmit arról, hogy hol és hogyan töltjük hétköznapjainkat. Ezért itt a lakás érdekességeinek gyűjtése. Amúgy meglepődve tapasztaltuk, hogy minden dublini ismerős elismerően csettint a környék láttán, a lakásra pedig azt mondják, hogy tök oké, a hiányosságaira pedig azt, hogy általánosak. Viszont a kényelmi szolgáltatásokért tennünk kell.

Először is jóval kisebb, mint egy átlagos magyar lakás. Majdnem harmadakkora, mint amiben Budapesten laktunk.

Kilátás romatikus naplementében, távolban kupolával

Egy nagy, egybefüggő kétszintes házból szabták ki, majd utána különféle gombokat rejtettek el benne, amik a jolly jokernek számító elektromosságot hozzák működésbe. Még az egyetlen villanyradiátor a legegyszerűbb, mert azon két, könnyen megfejthető gomb van. Ellenben melegvíz csak akkor lesz, ha az ember előbb megtalálja a Melegvízért Felelős Főkapcsolót és lenyomja. Nos, ez beköltözésünk napján eltartott egy ideig, de végül csak megleltük a konyhai csap alatt (egy másik kapcsoló társaságában, ami viszont le volt ragasztva cellux-szal). Azóta kitapasztaltuk, hogy kb. húsz percig kell a bekapcsolás után várakozni, hogy annyi melegvíz legyen, amiből egy ember kényelmesen lezuhanyozhat.

A kapcsolómánia egyébként nem ismer határokat: a villanytűzhely is csak akkor működik, ha előbb bekapcsolom a falon lévő főkapcsolót. Ezért sokszor csodálkozom, hogy miért nem melegedik már végre az olaj, miért nem forr a teavíz. És persze minden konnektornak van egy-egy saját kapcsolója.

A hálószobában nincs fűtés. Ezért – oly sok itt élő emberhez hasonlóan – mi is vettünk egy hordozható elektromos hősugárzót, amit naponta többször bekapcsolunk. Minél tovább van bekapcsolva, annál jobban nő a számla nagysága miatt érzett szorongásunk...

...amit ide csak kéthavonta hoznak, és csak az említett jolly joker elektromosságot tartalmazza, mert ebben az országban - szerencsénkre - még csak most fontolgatják, hogy be kéne vezetni a vízdíjat.

A lakásban nincs mosógép, mert a ház közös mosógépe a hátsó kertben, egy kis sufniban található. A szomszédok felével már az első napon megismerkedtünk, miután nem tudtuk bekapcsolni (a kerti fészerben lévő mosógép főkapcsolója a lépcsőházban, egy kis szekrényében van elrejtve és pénzbedobással, majd lassú főkapcsolócsavarással működik), majd pedig három napig kivenni belőle a kimosott ruhákat. Ekkor a mosógépszerelővel is megismerkedtünk.

A trükkösen, közvetlenül a csap lapja alatt elrejtett melegvíz-főkapcsoló és leragasztott társa. Láthatóan nem éppen megkímélt állapotban

A főzőfülkét és a fürdőszobát kivéve az egész lakást türkizkék padlószőnyeg borítja, amiről az a benyomásom, hogy sosem lehet eléggé kitisztítani.

Noha ritkák az igazán kemény telek, de azért egy-két napra előfordulnak mínuszok, ami miatt nem olyan szuper, hogy csak a hálószobaablak készült duplaüvegből, a nappali-konyháé viszont szimpla üveg, viszont akkora, mint egy fél ping-pongasztal. Mostanáig nem volt ezzel semmi gond, most viszont, a 6-7 fokokban érezhető, ahogy diszkréten ereszti be a hideget. 

Tapasztalataink alapján a szigetelést ÁLTALÁBAN is elég nagyvonalúan kezelik az írek, akiknek legfőbb barátja a gipszkarton: nemcsak kifelé nincs szigetelve a ház, de befelé sem. Így a mellettünk, de főleg a fölöttünk lakók életének minden apró mozzanatát pontosan követni tudjuk. Ezért pl. tudjuk, hogy a fölső szomszédok rendszerint 8 körül szeretnek kelni, este 11 körül sokat mászkálnak a lakásban, egyikük szívesen énekelget napközben; az oldalsó szomszéd pedig néha horkol éjszakánként.

Na és persze örök nagy kedvencem, a külön, égetően meleg és jéghideg vizet szolgáltató csap-pár a konyhában és a fürdőszöbában. De erről korábban már elmélkedtem. 

Sok mindenért kárpótol viszont a pazar kilátás és a környék: bár csak az első emeleten lakunk, kilométerekre el lehet látni. Az ablakunkból a kéményeken kívül egyebek mellett látni lehet különböző énekesmadarakat, portyázó macskát, töméntelen mennyiségű felhőt, egy templom zöld kupoláját - aminek nálunk már csak a diszkrét, jóleső harangozása hallatszik esténként. És akkor itt vannak még a randalírozó sirályok, pedig legalább négy kilométerre van tőlünk a tengerpart.

A városrész amúgy mondjuk, hogy polgári (néha olyan menő autók állnak a házak előtt, amiket Magyarországon max csak átutazóban lehet látni), és nagyon közel van a belvároshoz, gyalog fél óra, bringával vagy busszal 15 perc. A szomszédok pedig (az említett mosógép-antré ellenére is) nagyon kedvesek.

Arcokat belemagyarázni formákba sok ember kedvelt hobbija, de szerintem jelen esetben tagadhatatlan az összefüggés. Szemetes Dublin belvárosában, a Camden Road közelében:

Bár a fél város már külföldi, az írek pedig továbbra is tömegével vándorolnak el, Dublin mégis kedvesen gondoskodik arról, hogy az újonnan érkezők ne érezzék magukat magányosnak. Például különféle tevékenységekre szerveződő meet up-okkal a hegymászástól a főzésen keresztül az 50pluszos bringásokig. Mi a hegyeken csaknem futólépésben túrázó legkeményebb arcokhoz csatlakoztunk, és bár láttam, hogy van egy „New and not so new in Dublin” nevű meetup is, eddig nem jutott eszembe elmenni a találkáikra, noha new vagyok.

Aztán egy kedves magyar ismerős invitálására kíváncsiságból elmentem a minap - és őrületes tapasztalatra tettem szert. Az embert az a kép fogadja, hogy egy kocsmányi ember kedélyesen sörözget-dumcsizgat egy belvárosi kocsmában.

Ennek a képnek csak annyi köze van a poszt tartalmához, hogy szintén Dublinban található

Miután ismerősömmel beléptünk a new and not so new meetuposok közé, azonnal szóba elegyedtünk két inges, irodai kisugárzású figurával, aki közül az egyik görög volt, a másik román. Öt perc után ott termett egy nagydarab olasz, aki megkérdezte, milyen nemzetiségű vagyok, megmondtam, mire közölte, hogy a terem túloldalán van pár magyar lány. Oké, odamegyek a pár magyar lányhoz, és épp kezdenénk belemelegedni a társalgásba, mire ott terem a nagydarab olasz, és ránk szól, hogy ugyan, ne beszéljünk már magyarul. Mondjuk, oké, csak épp témában vagyunk, befejeznénk. Erre odatol közénk egy rokonszenves, ám nyakkal nemigen rendelkező dél-ír fiatalembert, akin látszik, hogy jó ember, de retteg a nőktől, és annyi derül ki róla, hogy valamilyen minisztériumban dolgozik.

Aztán odasodródik egy szerb figura, akinek éppen elkezdem intenzíven méltatni a belgrádi éjszakai életet és Belgrádot úgy általában, mire ismét ott terem a hatalmas olasz, és tréfásan közli, hogy túl sokat beszélek. Ezt már furcsállom, plusz ennek a beszélgetésnek is lőttek. Az olaszról kiderül, hogy nem ő a meetup vezetője, csak egy önjelölt rendezkedő - aki ezzel a szokásával módszeresen megszegi az íratlan játékszabályokat.

Egy idő után már úgy érzem magam, mint egy villámrandin (sosem voltam), főleg, miután rájövök, hogy az olasz csávó kényszeresen választja szét és alakítja újra a társalgó csoportokat. Nyilván pont olyankor, amikor az ember éppen elkezdene belemelegedni egy témába.

A másik gondom azokkal volt, akik összetévesztették a csoport céljait a „Singles in Dublin” meetuppal és egy gyors flört/one night stand reményében érkeztek egzotikus külföldieket felszedni. Főleg a jelenlévő írekről gyanítottam ezt (meg kicsit azért az olaszról is), akik közül az egyik fickó az volt ugye, akinek nem túl szerencsés módon kimaradt a nyaka; egy, aki mindenkinek belegyalogolt a személyes szférájába; és egy pattanásos börtönőr. Utóbbival legalább volt közös témánk, mert egyszer régebben csináltam egy nagyobbfajta börtönőrös cikket Hungariban, amiben arra próbáltam választ kapni, hogy miért jó börtönőrnek lenni. (Nem tudtam meg.)

Ám mivel úgy másfél óra után és az olasz újabb támadása előtt - három magyar lányhoz hasonlóan - úgy gondoltam, jobb, ha távozom, sosem fogom megtudni, hogy ITT miért jó börtönőrnek lenni. Valamint, hogy itt is szokás-e néha kicsit megpürézni a fogva-tartottakat.  

Az első hónap összefoglalása után máris itt a második hónap vége Írországban.

Ami tetszik: hogy az ablakunkból napi rendszerességgel lehet sirályokat látni. A lakás bármely pontjáról hallani is.

Ami nem tetszik: a slendriánul elhelyezett utcanévtáblák. Egy csomó sarokról egyszerűen hiányoznak.

Ami tetszik: hogy az emberek komolyan veszik a láttatni-elvet. Sokan nemcsak bringázni, hanem kocogni is a láthatósági mellényekben mennek. A technózöld színű fényvisszaverő mellényekhez, szalagokhoz, futódresszekhez, bringásdzsekikez fűződő vonzódásuk nem ismer határokat, ezért az utcaképből sosem hiányozhat egy technózöldben mozgó ember.

Ami nem tetszik: hogy a fél UCD (a legnagyobb egyetem) melegítőgatyában jár az egyetemre. Ettől teljesen kész vagyok.

Ami tetszik: remek (főleg brit és ír) rockzene mindenütt, ahol megfordulhat az ember, a kocsmáktól kezdve a ruhaüzleteken (!) át a Mekin keresztül az IKEÁ-ig.

Ami nem tetszik: a jéghideg és a kézleforrázó csapok. Én ezt egyszerűen nem értem: 90 évvel a brit uralom megszűnése után minek kell még mindig ragaszkodni ehhez a totálisan értelmetlen szokáshoz???

Női vécé mosdója. Köszönjük a figyelmeztetést, de akkor minek van a melegvizes csap?

Ami tetszik: hogy az utcai átkelést nem a közlekedési lámpa diktálja, hanem a józan belátás, akárcsak Magyarországon. Az emberek nem ácsorognak behódolóan a járdán, csak azért, mert pirosat mutat a lámpa, ha nincs autó közel s távol. (Ilyen jelenetet többször láttam Berlinben akár hétfő hajnali 2-kor is.)

Ami nem tetszik: hogy papírból vannak a falak. Az hagyján, hogy a szomszéd ébredéséről és napi mozgásáról hajszálpontos infóim vannak, a baj az, hogy a hideg ellen sem védenek rendesen.

Ami tetszik: hogy a sütik mellett szériatartozék a fantasztikus ír tejből készült csodálatos tejszínhab. Megunhatatlan!

Ami tetszik is meg nem is: az ún. nagyvárosi dimenziók hiánya. Dublinban nem burjánzanak az urbánus kultúrák, sokkal kevesebb a graffiti és a tréfásan befestett utcakő mint sok európai fővárosban; nincsenek a szűkösségből fakadó kreatív térkihasználások stb. stb. Ugyanakkor jót is tesz a városnak ez a provinciális jelleg, kevesebb a szemét, és az embereken nincs rajta a nagyvárosi stressz. Nem emlékszem, hol találkoztam utoljára ennyire sok ennyire kedves emberrel, mint itt. És ez valahogy őszintébb kedvességnek tűnik, mint az Egyesült Államokban.

Azért van itt is utcai művészet

Erika gasztroblogjára véletlenül figyeltem föl, és egyből szimpatikus lett. Írtam neki, majd kisebb levelezgetés után elhívott hozzájuk, ahol kislányával és kutyájukkal és egy csodás, háromfogásos ebéddel várt. Az ő története nyitja az Írországban élő magyarok sorozatát.

Erika blogol

Hoffmann Erika 2005-ben, a jogi egyetem elvégzése után érkezett Dublinba, főleg angoltanulási szándékkal. Bár nem akart örökre itt maradni, hosszabb-rövidebb megszakításokkal azóta mégis itt él. Amikor négy évvel ezelőtt megismerte Johnt, későbbi férjét, eldőlt, hogy hosszútávra fog berendezkedni Dublinban.

Mindezt kellemes, kertvárosi lakásuk világos konyhájában meséli, ahol húszhónapos kislánya, Abigél és Klára kutya kísérik figyelemmel – és néha alakítják - a koradélután történéseit. Mindketten tudnak magyarul és angolul is, és egymást is remekül megértik.

Erika már itt-tartózkodása elején lemondott arról, hogy jogászként helyezkedjen el, mivel Írországban a magyartól teljesen eltérő angolszász jogrendszer van gyakorlatban. Így főleg vendéglátással kapcsolatos munkákat vállalt, de végzett jogi asszisztens jellegű munkát is egy hiteligénylő cégnél. Az ottani állása az Írországot is erősen megtépázó 2008-as válsággal szűnt meg. Ezután főleg időszakos munkái voltak – ami valamennyire talán összefügg azzal a ténnyel, hogy 2008-tól kezdve az írek alacsonyabb presztízsű munkákat is elvállalnak, olyanokat, amiket korábban főleg csak a bevándorlók végeztek: „Most már az írek is dolgoznak olyan helyeken, ahol korábban soha. Például a Mc Donald’s-ban” - mondja. A munkaerőpiac aktuális helyzete mondjuk őt most nem érinti annyira, mivel kislányával otthon van.

Abigél az ételfotózás egyik eszközével - háttérben a többi eszköz

A blogok

Közben a konyhából áthozza az első fogást, a fokhagymás sütötökkrém-levest, amit pompás ír kenyérrel tálal. A csodás leves receptje megtalálható blogján, a dublinfelettazeg-en. Főzési szenvedélye és mint mondja, általános közlésvágya inspirálja a blogot, de csak hobbiként tekint rá. 2010 áprilisában, közvetlen kislánya születése előtt kezdte el írni, és nem is kimondottan gasztroblogként, hanem általános életmód-blogként indult: „Az itteni életemről akartam írni, akkoriban még nagyobb hangsúly volt az ételek történetén” – mondja. Az utóbbi egy évben egyre erősödött, majd mára elsődlegessé vált a gasztroblog-jelleg.

Másik blogjára, a cookingliszt.blogspot.com-ra angolul írja a recepteket, a többjelentésű cím pedig férje leleménye. A recepteket a nemzetközi konyha inspirálja, ritkán készít és posztol kifejezetten magyar ételeket. Ennek részben az az oka, hogy bár van egy magyar kisközért Dublinban, nem könnyű hozzájutni minden magyar alapanyaghoz; másrész mivel Írországban kezdett el igazán főzni, az itt kapható hozzávalókat szokta meg. Dublinban a magyar üzlet mellett rengeteg lengyel üzlet van, ahol biztosan talál például tejfölt. Készített persze már dublini konyhájában magyar ételeket: gulyást és túrógombócot, a férje pedig nagyon szereti a magyar borokat.

Fő inspirációs forrása a tastespotting nevű gyűjtő-site. Saját blogjaira heti 2-4 alkalommal posztol, és mivel kislányával otthon van, minden nap főz. Ami jól sikerül, azt lefotózza és a végeredmény hamarosan valamelyik blogján lesz látható.

Hobbijának nyomai a lakás több pontján is fellelhetők, mivel egyre lelkesebben gyűjti a főzéssel kapcsolatos tárgyakat. Amikor otthon van, az Ecserin keresgél, az ételfotókhoz hátteret budapesti textilboltokból gyűjt be és a netről rendel tapétamintákat. De reptetett már színesre festett deszkákat Budapestről Dublinba, amik aztán egy-egy ételhez rendelve találták meg a helyüket. Az egyetlen dolog, amit ír konyhájából hiányol, az a friss, zamatos gyümölcs: míg Magyarország tavasztól őszig bővelkedik benne, Írország évszaktól függetlenül híján van; az itteni klíma ugyanis szinte csak a krumplinak kedvez.

Különböző darabok háttérnek

Ami viszont bőven és kiváló minőségben megtalálható Írországban, az a hal, a marha és a bárány. „Aki szereti a halat, annak nagyon jó dolga van itt” – magyarázza Erika. A közeli Howth-ban például frissen fogott halat lehet vásárolni, amúgy pedig sok lazacfarm működik az ír partok mentén. Erika a blogjára kirakta a tudatos halfogyasztók kék színű logóját, ami garantálja, hogy a halat környezetbarát módon halászták. (további infó a MSC - Marine Stewardship Council - oldalán és itt. Egy ilyen, barátságosan kifogott lazacot a tányérunkon látunk viszont a második fogás részeként: egy Fish Pie érkezik, lazacból és füstölt coley halból készült halas pite.

Halas pite

A halon és a húsféléken kívül Erika nagyon kedveli az itteni kenyereket, a soda breadet, aminek ezer fajtája létezik, de általánosságban elmondható, hogy fehér liszt helyett/mellett teljes kiőrlésű lisztet tartalmaz és nem élesztővel, hanem szódabikarbónával készítik (ezért nem olyan tömör az állaga, mint a német teljes kiőrlésű kenyereké). Az ír vajról pedig – teljes joggal – csak szuperlatívuszokban lehet beszélni - így teszi Erika is.

Míg eszünk és társalgunk, beszalad Klári-kutya, Abigél pedig felpróbálja az oldaltáskámat, amiben büszkén vigyorog felénk. Megérkezik a desszert is: almás-fekete áfonyás pohárkrém.

Almás-áfonyás pohárkrém

Írország és az írek

Rátérünk az országváltással kapcsolatos témákra. Az ír időjárást volt a legnehezebb megszoknia, mivel itt sosincs igazán meleg, esőből viszont egyáltalán nincs hiány. A helyi tömegközlekedést – ami leginkább az emeletes buszokat jelenti – elég kiszámíthatatlannak tartja, de legalább bababarát a szolgáltatás, simán fel lehet pattanni babakocsival a buszokra. „Végül is a megszokás egy folyamat, eleinte mindent az otthonihoz hasonlítasz, aztán egy idő után ez elmúlik” - mondja.

Megkerülhetetlen téma a hétköznapi és mentalitásbeli különbségek: „Az ír emberek, főleg az idősebbek, nagyon kedvesek: nem panaszkodnak és nem politizálnak. Nagyon pozitívak, itt nem lesz könnyen depressziós az ember.” Amikor otthon van Magyarországon, sokszor fél bemenni egy boltba mondjuk becserélni egy ruhát „mert attól tartok, hogy leharapják a fejemet”.

Amiben viszont Budapest szerinte túlszárnyalja Dublint, az kulturális sokszínűsége. Nemcsak gyerekprogramból talál többet Budapesten, a kulturális élet szinte valamennyi területét pezsgőbbnek látja. Dublinban viszont többet olvasnak az emberek. Ő pedig egy csomó olyan könyvet meg szokott itt venni, amit le sem fordítanak magyarra vagy ha igen, rosszul. Két könyvet említ példaként: Betty Smith: A tree grows in Brooklyn és Jonathan Franzen: Szabadság című regénye (utóbbi le van fordítva, de korábbi munkái nincsenek). „Az ír kortárs írók műveit sem igen fordítják: például Colm Toíbín, aki baromi jól ír, olyan témákról, amik szerintem  a magyarokat is érdekelnék.”

És milyen hatással volt rá hét év Írország? Saját bevallása szerint mostanra már levetkőzte a magyar pesszimizmust, de azért néha még tetten éri magán nyomait: „Sokat fejlődtem, de még mindig vannak olyan dolgok, amikben elsőre a negatívumot látom. De aztán próbálom annak is a jó oldalát nézni; ne vesszen el egy nap sem.”  

¤¤¤

Kedvenc

étterme Dublinban: Clontarf-ban (Dublin északi része, Dublin 3) található Kinara pakisztáni étterem és a Yamamori Sushi, Yamamori Noodles japán éttermek.

ír étel: Seafood chowder (friss tengeri halakból álló, zöldséges halleves)

ír sör: régen Guinness, mióta easy-rider lettem: cider.

dublini hely, ahova jó beülni: Market Bar, ahol enni, inni is lehet vagy The Stags Head. De meghittebb beszélgetésekhez egyik pub sem ideális a nagy ricsaj miatt.

ír tulajdonság: derűs, optimista, hanyag (úgy mint nem percízek általánosságban)

park piknikezéshez: St. Anne's Park, Raheny-Clontarf (dublin északi része), már ha az időjárás engedi.

múzeum: National Museum of Ireland

ír ember: Colm Toíbín író (még él!)

És a város azon pontja, ahol szerinte a legtöbbet lehet megtudni az írekről: bármelyik pub :)

¤¤¤

Figyelem! Amennyiben a kedves olvasó legalább egy-két éve Írországban él és szívesen elmesélné a történetét valamint megosztaná másokkal világlátását, küldjön levelet a Facebookon! http://www.facebook.com/irorszagblog

Ezek a képek tegnap, halloween éjszakáján valamint előtte egy-két nappal készültek. Őrületes felhajtás volt, olyan 7-10 között folyamatosan pukkantgatták a petárdákat és a tűzijátékokat, teljesen, mint nálunk szilveszterkor. Rögtön érthetővé válik a halloweeni őrjöngés, ha figyelembe veszi az ember, hogy a halloween eléggé biztosan kelta eredetű ünnep - ilymódon kiválóan alkalmas az ír identitás erősítésére. (A halloweenről írtam egy hosszabb cikket az origóra, itt.)

Tegnap este egy ír srác azt mesélte, hogy itt a szilveszter fel sem ér a halloweennal, és hogy tegnap 7-10 között azért voltak néhány másodperces szünetek a durrogtatások között, mert az emberek a válság miatt most már kevesebb petárdát és tűzijátékot vesznek. Gyerekkorában állítólag egész este szünet nélkül ment a petárdázás a környékükön.

A képek többsége itt készült a környékünkön, Dublin 6-ban, a többi belvárosi. Elég vicces napokon át ilyen környezetben jönni-menni.

A gyerekek olyan 9 körül befejezték a házról-házra járós csokigyűjtést. Itt a felnőttek láthatók, amint éjfél körül egy bankautomatánál állnak sorban tuti outfitekben

Hogyan ne zárjuk múzeumba régészeti leleteinket (megmentve ugyan őket az enyészettől, de csak egy szűk, érdeklődő közönség számára hozzáférhetővé téve) és mutassuk meg lehetőleg minél több embernek? Hát úgy, hogy helyezzük őket a járókelők lába elé, de lehetőleg csak annyira kiemelve, hogy ne essenek benne hasra. Több ilyet lehet látni Dublin utcáin, különösen a viking-középkori városrészben, a Dublinia környékén.