Írből ír

Nem fogok spoilerezni, de ennek a bejegyzésnek az lesz a tanulsága, hogy ne adjuk oda charity shoposoknak megőrzésre a frissen vásárolt termékekkel megpakolt hatalmas szatyrunkat, amíg mi körülnézünk az üzletben.

Miután a múlt héten lett végre lakásunk, hamar kiderült, hogy egy csomó minden hiányzik belőle. És mivel low budgetben toljuk, a lakásból az első utam egyenesen vezetett a város túlsó felén lévő IKEÁ-ba. Kb. 50 perc buszozás, 25 perc ebédelés (egyáltalán nem olyan elviselhetetlenül lakossági itt az IKEA-menza, mint Budapesten) és 2 órán át tartó alapos árösszehasonlítgatás után végül egy kék óriás-bevásárlószatyrot tömtem tele kispárnákkal, rájuk való huzatokkal, ruhafogasokkal, szobanövénnyel, szemeteskukával, szalvétával, levesestálakkal, kis kéztörlővel, pirított hagymával, lazackrémmel és fűszernövény-magvakkal.

Ezt a képet csórtam, de azt hiszem, pont nekem szól a rajta látható hölgy üzenete. Innen

Mintegy 50 perc hazabuszozás után leszálltam a közelünkben lévő megállónál, ami épp egy charity-shop előtt található. Sajnálatos módon. Itt ugyanis pont valami féláras vagy még annál is durvább akció volt, ezért tolongtak bent az emberek, engem pedig a kirakatból megszólított egy nagyobbfajta áttetsző keverőedény. Így hát bementem.

„Could you reserve my bag please?” – kérdeztem az eladót, aki kollégájához, egy magas fekete fiatalemberhez irányított. Hálálkodva szabadultam meg nehéz kék szatyromtól, majd szemügyre vettem a keverőedényt. Továbbá a könyveket, a női cipőket és táskákat. Mivel nem találtam semmi érdekeset, végül csak az egyeurós keverőedénnyel indultam el a pénztárhoz.

Mondom a főnökforma pénztárosnak, és akkor még kérném a félretett szatyromat is. A pénztáros ismét csak a raktárba irányított, ahol óriási nyüzsgés volt: az alsó szinten fekete hölgyek főzőcskéztek és falatoztak egy konyhában, a felső szinten a magas fekete férfi pakolászott egy másik főnökforma, idősebb fehér fickóval együtt. Mondom: kérném akkor a kék táskát. Fehér figura: Ja, a bőröndöt? Hol is van? A feka fickó erre felemel egy kék bőröndöt. Mondom: Nem az, az enyém ilyen ikeás cuccokkal teli kék szatyor. Mire a fehér meg a fekete figura tanácstalanul egymásra bámul, aztán a teremre, a fehér pedig felemel az enyémre megszólalásig hasonlító üres kék szatyrot. Optimizmusom ekkor még nem hagyott el, mondom, na, pont ilyen az enyém is. Mire a fehér faszi: Ez az öné, de a tartalmát már kitettük a boltba.

Na, erre mondtam pár shitet, és emeltebb hangon megjegyeztem, hogy de hát ebben minden vadonatúj volt és én csak annyit kértem, hogy őrizzék meg, míg körülnézek. Ekkor esett le ugyanis, hogy ezek az emberek azt hitték, hogy csak azért utaztam ki a város túlsó végében lévő IKEÁ-ba és vásároltam tele egy hatalmas bevásárlószatyrot, hogy utána azt jószívű módon, karitatív jelleggel itt hagyjam náluk.

A következő egy percben a feka kolléga és én körbe-körbe rohangáltunk az üzletben, miközben én aggodalmaskodtam, ő pedig erre reagálva azt ismételgette jamaicai akcentussal, hogy „don’t panic”. És igyekeztünk emlékezetből összeszedni mindent. (Elképesztő, hogy percek alatt beáraztak mindent, és – újabb otthoni árösszehasonlítást végezve – érdekes tanulság volt, hogy párszor az ikeás ár fölé lőttek, de sokszor inkább alá. A vadiúj 5 eurós párnahuzatot pl. simán eladták volna egyért, pedig nem is csúnya.) Miután befejeztük a föl-le rohangálást – amibe egy egyenruhás iskoláslány is bekapcsolódott - a fehér figura öntudatosan kijelentette, hogy pengeéles memóriájának köszönhetően ő bizony minden behozott tárgyra emlékszik. Úgyhogy nincs több cuccom az üzletben.

Az utólagos mérleg szerint valóban csak egy fürdőszobai törölköző, az előre pirított hagyma és egy csomag türkizkék szalvéta maradt ott. De nézzük a pozitív oldalát: lett egy fantasztikus, átlátszó, műanyag, Made in UK feliratú, egyeurós keverőedényem.

Az első rész után itt vannak a dublini botanikus kertben készült további képek (néhány növény is látható a több tízezer fajból, amit itt bemutatnak - közülük 400 ritka vagy veszélyeztetett). A belépés az 1795-ben alapított gigantikus kertbe ingyenes, amit vasárnaponként 12-kor és fél 3-kor ingyenes vezetéssel fejelnek meg. A legjobbak az üvegházak, de egyszerű sétálgatásra is kiváló helyszín. Az ingyenességet ugyanakkor ügyesen kompenzálja a kert étterme, ahol lehetetlen ellenállni a szuper sütiknek és falatkáknak.

A botanikus kert is hozza a szokásos ír zöld-kéket


Enteriőrbe illő lámpa


Növényben állat

A pálmaház távolról

És bentről Mr Kalappal

Wittgensteinre külön tábla emlékezik, mert sokat ücsörgött a pálmák alatt 48-49 telén

Szimbiózis 1.

Szimbiózis 2.

Nem tudom, az itt élők közül ki hogy van vele, de én már alig várom, hogy vége legyen a halloween-őrületnek és felváltsa a karácsonyi giccsparádé. Elég unalmas mindenhol műpókhálóba, műpókba, műszellembe, műrémbe, műcsontvázba és műgusztustalanságokba botlani. Pár napja kedves útitársammal beültünk a Grafton streetre, a szuper Bewley's kávéházba és a hátam mögött épp egy elképesztő rémes, karjait lengető figurát erősített fel az alkalmazott, aminek az orra rendre a vállamat kopogtatta, mialatt a pultot éppen nagy igyekezettel - de viszonylag kis szerencsével - próbálták hárman bevonni egy óriási műpókhálóval. Tegnap utastársam látogatóban lévő családjával olyan étteremben ettünk, ahol a csillárok voltak bevonva műtakonyszerű pókhálóval, amit egy-egy kaszáspók díszített. De nem csak a vendéglátósok, senki nem akar mer kimaradni a halloween-őrületből, aminek eredményeképp szó szerint egész Dublint bevonta a pókháló és a sok rémisztő műanyag giccs. Értem én, hogy fontosak az ünnep kelta gyökerei, plusz az egész angolszász világ rá van kattanva a halloweenra, de Dublin most emiatt pont úgy néz ki, mint a rémbarlang a vidámparkban. Illetve már csak az érdekelne, hogy a kisgyerekek lelkivilágára mindez hogyan hat.

Az egyik belvárosi gyógyszertár patkányokkal, hollóval és szőnyegként használt műpókhálóval készül az ünnepre

Épp ma van Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde születésnapja, aki 1854. október 16-án született Dublinban és 1900. november 30-án halt meg Párizsban – úgyhogy ennek örömére itt van néhány kép, amit a szeptemberben, a Culture Nighton csináltam a szülőházában, amit a jeles napon megnyitott a tömegnek az 1994 óta a házat üzemeltető American College of Dublin. A legtöbb aforizmával és korának legdivatosabb ruhatárával rendelkező író gyerekkorát töltötte itt, egészen 1878-ig, amikor a család Angliába költözött.

Az mindenképp kedves az amerikaiaktól, hogy miután megvették, az egész házat felújították élethű, György korabeli stílusban, összességében viszont elég nagy csalódás volt a hely, mert O.W. sebész apjának néhány eszközén, egy-két születési anyakönyvi kivonaton és pár fotón kívül nem sok minden emlékezik Wilde-ra. Ennek oka az is lehet, hogy a legenda szerint a ház 1971-től kezdődő 23 éven át tartó zárvatartása alatt többször betörtek és raboltak el ezt-azt, de korabeli képeket alapul véve egy-két tárgynak legalább a mását visszaállíthatták volna. Viszont a házzal szembeni parkban van legalább egy életnagyságú szép színes szobor O.W.-ról, amint egy hatalmas kövön henyél.

Nyolc-tíz botanikus kertben biztos jártam már eddig és bizton állíthatom, hogy kevés olyan kiválót láttam, mint a dublini, ahol szombaton voltunk. Ráadásul ingyen. A pálmáknak nem spórolták ki a magasságot és ezzel, valamint a hőmérséklettel és mesterséges páratartalommal tulajdonképpen becsapják és elhitetik velük, hogy az őserdőben vannak. És ezt a pálmák meg is hálálják: őrült jól néznek ki és a plafonig nőnek. Táblák mesélik el, hogy a halacskaevő növények hogyan csalogatják be belsejükbe a halacskákat, csodás (talán klasszicista) üvegházakban bolondítják (a fent leírt módon) a növényeket, a parkban épp szoborversenyt rendeznek - erről majd a következő posztban számolok be - és ami a legjobb, az ingyenesség ellenére látszik, hogy a látogatók is szívükön viselik a kert sorsát. És olyat sem láttunk, hogy megették volna az ehető növényeket, például az éppen érő banánt.

Ez itt az első rész, textúrákra koncentráló képekkel, a következőben távolabbi felvételek lesznek.

Ez valami kaktuszféle

Autópálya-kereszteződés


Ez egy fatörzs

Ez is (és talán alatta légzőgyökerek, de nem vagyok szakember)

És még ez is egy fatörzsnek a felülete

Kávé (nem iható formában)


Olyan, mintha a dudorok pirulákat rejtenének, pedig nem



(Mint minden posztban, itt is copyrightosak a fotók)

Épp egy hónapja vagyok Dublinban, és tegnap a buszon végeztem egy gyorselemzést, hogy eddig mi tetszik itt és mit nem.

Ami tetszik: hogy a buszsofőröknek szépen, hangosan mindenki megköszöni az utazást, amikor leszáll - ahogy nálunk csak a helyközi járatokon szokás. (A buszsofőrök amúgy is elég nagy császároknak tűnnek, például leszarják a menetredendet, bárkit leosztanak a forgalomban, hogy „you fuckin’ idiot” de jobbára csak kedélyesen végigfütyörészik az utat, valamint kérésre kedvesen, de általában érthetetlenül útbaigazítanak.)

Kellemes utcakép

Ami nem tetszik: az utcai fantáziamentes öltözködés. Vagy ledér diszkókirálynőnek öltöznek a csajok (12 fokban), de a többség nemtől függetlenül inkább kapucnis pulcsiban tolja az iskola után, mivel az isiben ugyebár kötelező az uniformis. Az irodisták sem sokkal jobbak, akik a kiskosztümös, harisnyás, sikkes oldaltáskás outfitjüket megtoldják egy bumszli futócipővel. Úgyhogy utcai öltözködés tekintetben Dublin messzebb van Londontól, mint Budapest. Pedig Budapestet azért én csak indokolt esetben szoktam dicsérgetni.

Ami tetszik: nagyon sok zenekar fellép itt, ami a környékünkön maximum Bécsig jut el. Csakhogy jó drágák a jegyek: a Leonard Cohen koncertre pl. nyolcvanvalahány euró volt a legolcsóbb jegy, de gondolom, onnan csupán hangyának látszott a híres dalnok. Viszont a legtöbb kocsmában van helyi zenekar által biztosított élőzene, sokszor ingyen.

Ami nem tetszik: hogy mindig hányingerem lesz, ha kénytelen vagyok az emeletre ülni a buszon, mert lent nincs már több hely.

Ami tetszik: a rengeteg bringaút és bringás.

Ami nem tetszik: az import, kényszerérett gyümölcsök, zamat nélkül.

Ami tetszik: a lazac (és a szárazföldi háziállatok húsának) minősége és ára. Mindkettő sokkal kedvezőbb, mint Magyarországon.

Lazacot nem sikerült fotóznom természetes életterében, csak szarvasmarhát

Ami tetszik: az emberek kedvesek és segítőkészek.

Ami nem tetszik: az emberek nem csókolóznak az utcán. Még csak kézenfogva se nagyon mászkálnak.

Ami tetszik: a tiszta, szmogmentes, tengeri levegő - a belváros legtöbb részén is.

Ami nem tetszik: a heves esőzések.

Ami tetszik: az átlátszó esernyők: micsoda praktikum! Még ha az ember mélyen a fejébe húzott ernyővel is halad, úgy is kiválóan látja történéseket.

Ami nem tetszik: az erős széllel kombinált, ernyőkifordító zivatar.

Ami tetszik: a szivárványok gyakorisága. Három nap alatt kettőt is láttam.

Ami nem tetszik: a színváltós autók. Nem egy olyat láttam, ami elölről zöld volt, de ahogy haladtam el mellette fokozatosan váltott át lilába; és a hátulja már teljesen lila volt. Képzeljünk csak el egy bűntényt, amikor szemtanúként le kell írni mondjuk a bankrabló kocsijának a színét. Na ugye, micsoda hülyeség.

"Amennyiben korábban szeretnének távozni az idegenvezetésről, megtehetik. Manapság már nem áll módunkban feltartóztatni önöket" - ezzel a tréfás felütéssel kezdte meg az egyórás bemutatót Európa egyik legnagyobb látogatható börtönének női munkatársa. A Kilmainham Gaol, azaz Kilmainham-börtön Dublin belvárosának szélén a hatvanas évek közepe óta látogatható. A hat euróért megváltott jegyben a vezetés is benne van.

(A cikk az origón folytatódik tovább, mert valójában oda írtam. Itt.)

A viktoriánus tér több mint száz filmben valamint videóklipekben is szerepelt

A levél, amiben Joseph Plunkett feleségül kéri szerelmét, Grace-t. Az esküvő után néhány órával kivégezték

Ez történt az elmúlt 15 percben a ház előtt (pont, mint a jobb felső sarokban látható kép).
(Hálás köszönet P. Barbarának, aki szólt, hogy emeljem fel tekintetemet a monitorról és nézzek ki az ablakon!)

Kutyasétáltatás dupla szivárvánnyal

A végén már csak ennyi volt

Voltunk a Trinity College könyvtárának legszuperebb részében, a 65 méteres Long Roomban, aztán írtam erről a kötvefűzve-blogra egy hosszabbat, amiből itt van pár részlet kicsit rövidebben. A fő tanulságok: 1. nem biztos, hogy jót tesz a benne lévő könyveknek, ha múzeumként/turista attrakcióként használnak egy könyvtárat, 2. hamarosan több lesz az elektronikus könyv, mint a valós, 3. George Lucas nem jó fej. 

A Long Roomot csak kívülről szabad fotózni, de úgy nem látszik (Fotó: vb)

„Ez a gyűjtemény az ír kulturális örökség része. Kötelességünk átadni a későbbieknek” – mutatott körbe vezetőnk a lenyűgöző termen, ahol mintha megállt volna az idő. A plafonig hatoló barna boltívek alatt több ezer barna gerincű könyv sorakozik, a beugrókban két-két 16 lépcsős, sínen mozgatható létra vezet a plafonig, a könyvek előtt egy-egy sorban márványból készült fehér mellszobrok. A könyvekhez hozzányúlni tilos, korlát és szigorú teremőrök választják el a látogatókat a könyvektől. Kárpótlásként a középen futó vitrinekben könyvritkaságokat lehet látni, amiket rendszeresen cserélnek. A kéziratgyűjtemény egy külön légkondicionált teremben kapott helyet.

Évente félmillió ember mászkál a könyvek között, a könyvtár ma már ugyanis legalább annyira turista-látványosság, mint amennyire a műveltség megszerzésének helyszíne. Kísérőnk elmondása szerint kutatói könyvtárként ma is használják, többségében a Trinity College doktoranduszai. Mivel az épületegyüttes elég forgalmas helyen, a városközpontban található, a rengeteg látogató és a sós tengeri szél mellett a környező forgalom sem tesz jót a könyveknek. A levegő páratartalmát (2004 óta a szenyezettséget is) folyamatosan mérik, negyedóránként friss információ érkezik róla. Az óvintézkedések ellenére rengeteg könyv szorul restaurálásra.

Köteles példányokat gyűjtő könyvtárról van szó, így minden könyv megtalálható itt, ami Nagy-Britanniában és Írországban megjelenik. A könyvtár munkatársa szerint hetente kétezer új anyaggal bővül a könyvtár. Idén egyelőre még több kézbe vehető könyv érkezett, mint virtuális; ám jövőre át fog fordulni az elektronikus és valós könyvek aránya - egyre több kiadó már csak virtuális könyvkiadást tervez. Kollégáival együtt vezetőnk is meglepődött, hogy ilyen gyorsan eltűnik a kézzel fogható könyv, arra számítottak ugyanis, hogy hosszabb ideig megy majd párhuzamosan a kétféle kiadási mód.

A könyvtár fotózása szigorúan tilos, és ez alól még George Lucas sem kivétel, ahogy azt egy megtörtént eset is igazolja. A filmrendezőnek annyira megtetszett a Long Room, hogy A klónok támadásában erről akarta mintázni a Jedi-archívumot. Lucas ahelyett, hogy hivatalos engedélyt kért volna a könyvtártól, egyszerűen lekoppintotta. Odaküldte embereit, akik állítólag több száz titkos fotót készítettek a teremről.

Balra a filmben látható archívum, jobbra a Trinity Long Roomja, ahogy most is kinéz

Amikor megjelent a film, a könyvtár nehezményezte a hasonlóságot, udvarias hangvételű levelet küldött Lucasnak, a film készítői viszont tagadták, hogy bármiféle összefüggés lenne az eredeti és a virtuális könyvtár között. Ám ha a két könyvtár képét egymás mellé tesszük, tagadhatatlan a hasonlóság - még ha a könyvek helyén kéken világító dobozokat is lehet látni, a márványszobrok arcait pedig kicserélték. A könyvtár végül mégsem tett jogi lépéseket a filmrendező ellen.

Dublin nem kényezteti annyi bolhapiaccal lakóit és turistáit, mint Berlin - utóbbi a bolhapiacok Mekkája, minden kerületben van legalább egy. Itt viszont havonta csak egyszer, minden hónap utolsó vasárnapján rendeznek igazi bolhapiacot.

Koradélután érkeztünk az egy nagy csarnokból és egy kisebb, szabad előtérből álló intézménybe, ahol az első és egyben legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a kajákat (természetesen home made és/vagy fair trade) kivéve minden lényegesen olcsóbb, mint a városi trash-kultúrákban jeleskedő Berlinben. A másodikat az, hogy hasít a vintage: annyi vintage árus volt, és annyi ember tolongott körülöttük, hogy ezek után nem értem, hogy az utcákon miért csak fehérmadzagos-kapucnipulcsis csajokat lehet látni. Hasonló meglepetés volt, hogy 3-5 euróért elképesztő menő és szinte új (bőr)táskákat lehet kapni, a kabátok pedig 15 eurónál szinte sosem drágábbak. És csodásak voltak az étkészletek is. A piac hiányossága, hogy a férfiakra nem igazán koncentrál; egy nyomott mintás pólóáruson, egy használt sportcipőáruson és egy lemezáruson kívül mást nem nagyon láttam.

Végig szuper hetvenes évekbeli funk és pszichedelikus rock szólt, amit egy dj pakolgatott. És mindenki elképesztő kedves volt, az árusok - köztük lengyelek és franciák is - egyenesen imádták, ha eljött az alkudozás pillanata, és külön örültek, ha fotóztam a cuccaikat. Olyan másfél óra nézelődés után egy 10 euróra lealkudott esőkabát-metálos öv kombóval és egy négyeurós Elvis-könyvvel távoztam. Külön extraként a családias hangulat említendő, furcsamód a nagy tömeg ellenére.
A piac weboldala itt.

A bolhapiac poszterei

A jobboldali könyvet végül szépen megvásároltam
A kislemezek 3 euróba kerültek, a nagyok talán 5-be, a cédék és a dvd-k pedig 4-be


A szülinapos kép must have

Elképesztően szuper bútorok voltak

És nyilván egy csomó trash-cucc is