Írből ír

Egyelőre nem sikerült kinyomoznom a képen látható dublini marketing-szokás eredetét, de egy csomó üzlet így hirdeti magát. Különösen azok, akik kiszorultak a Grafton Streetről vagy a Temple Bar közepéről. A leglogikusabb magyarázatnak az tűnik, hogy tilos kirakni hirdetéseket.

A U2-n csúfolódó graffitiket leszámítva (amiből fotósorozatot készítek, őrült vicces lesz), tegnap botlottam bele az első igazi dublini U2-s vonatkozásba. Gyorsan tisztázzuk, hogy később ne kelljen, ha szóba jön a téma: évekig nagyon szerettem a U2-t, voltam is koncertjükön a berlini Olimpia Stadionban, de már nem szeretem, mert idegesít a Bono és egyre rosszak a lemezeik. (Egyébként tegye fel a kezét, aki világéletében csak az aktuális - és roppant elővigyázatosan egyben a későbbi - korszellemnek megfelelő zenét hallgatott? És akkor ezzel le is zárhatjuk a U2-témát.)

Szóval tegnap elmentem a Kilmainham Gaolba, Írország egyik legfontosabb, de ma már csak múzeumként funkcionáló börtönébe, ahol végignyomtam egy egyórás túrát. Hamarosan be is számolok róla egy ennél hivatalosabb fórumon, de addig is itt van az a '82-es U2-videó, ami a börtönben készült, és sosem került föl egyik lemezre sem. És ahol Bono még tapadós piros répanadrágban nyomja (és a korszellemnek szintén megfelelve csizmáskandúrra emlékeztetően).

Van egy legalább tízéves középfokú nyelvvizsgám angolból, illetve eseménydús életemnek és munkámnak köszönhetően évek óta rendszeresen csevegek ezen a nyelven, ám a minap egy buszút után elkeseredtem, hogy nem is tudok jól.

Kb. egy hete elkezdtem ugyanis azzal agyonütni az időt a belvárosba vezető háromnegyedórás buszúton – olvasni a rengeteg kanyar miatt nem tudok -, hogy kihallgatom az emberek beszélgetéseit. Viszonylagos elégedettséggel szálltam le minden egyes alkalommal, mivel a beszélgetések 85-90%-át értettem - akár egy kismama kételyeiről volt szó, akár egy komoly úr bizniszproblémáiról.

Csakhogy tegnapelőtt felszállt három német a buszra, ami öt perc után zárójelbe tette önelégültségemet. A három németet ugyanis tökéletesen értettem (jó, nyilván azért, mert kéttannyelvű gimnáziumba és német szakra jártam ill. sokat éltem Berlinben): megtudtam hova járnak egyetemre, ott milyen előadást tartott az egyikük, erről mit gondol a cimborája, hol és mennyiért bérelnek lakást, meddig lesznek Írországban, fizetős-e az iskolájuk és hányszor utaztak már annyira tömött buszon, mint aznap. Rögtön elkeseredtem, és rájöttem, hogy messze vagyok attól, hogy ehhez hasonló hatásfokkal hallgassam ki a helyieket. Ezért most eldöntöttem, hogy legalább ennyire tudni akarok angolul, illetve olcsó nyelviskolát keresek a városban és pazar letölthető nyelvleckéket a neten.

Őrületes okosság: elég egy ilyen hurkot ráerősíteni, és nemcsak kettő, hanem akár négy (erőlködve 5-6) bringát is hozzá lehet zárni ugyanahhoz az oszlophoz. Elég sok ilyet lehet látni Dublinban, a város pedig tömve van bicikliutakkal, amit a gyakori záporok ellenére használnak is az emberek. Ami nekem furcsa, hogy a 15 fok, szél és eső ellenére sokan rövidnadrágban. 

Egy hete vagyunk Dublinban (nyugalom, nem fogok minden héten nagy összegzést írni, a legközelebbi ilyen poszt akkor jön majd, amikor már egy hónapja itt leszünk). Míg kedves útitársam a PHD-jét csinálja és ámuldozik az egyetemtől, én hazafelé dolgozom és tájékozódom a helyszínről.

Egy hét alatt ezek történtek:

- mindkettőnknek lett ír mobilszáma, ingyen. Útitársamhoz az egyetemen ráadásul jófejségből hozzádobtak egy plusz sim-kártyát, amikor arról érdeklődött, hogy hogyan szerezhetne egyet a barátnőjének. Az lett az enyém, neki meg alapból járt az ösztöndíja mellé

- öt perc alatt 10 euróért kikódoltattam az otthoni telefonomat a Moore streeten egy kedves kínaival. Itt ez tök legális.

- lakásunk még nincs, egy nagyszerű barátnőmék házában lakunk a kertvárosban, Dublin déli-nyugati részén, miközben ők innen néhány ezer kilométerre nyaralnak

- megtudtam, mik a város low budget- és mik a veszélyes részei

- bejelentkeztünk egy hegymászó meet up-ra, bár a legmagasabb hegy itt alig néhány méterrel magasabb, mint a Kékestető. Viszont minden hétvégére remek - és esetenként kihívásokkal teli - túrákat szerveznek az ír tájba

- találtunk brazil üzletet, ahol vettünk pao de queijo-port (magyarul kb. sajtkenyér, az egyetlen élelmiszer, amit hiányolni szoktam az életemből gyakorlatilag folyamatosan, mivel függő vagyok és Magyarországon nem lehet kapni)

Dublin föntről

- voltam a magyar kisközértek forgalmát idéző Paprika Store-ban, ahol tényleg minden van a Tokajitól a Túró Rudin át a Nők Lapjáig (!!), ami az idegenben hiányozhat a magyarnak. Mivel nem vagyok sem az említett termékek, sem a szalámi vagy a Balaton szelet elkötelezett híve, nem vettem semmit (de becsülöm a kezdeményezést).

- láttunk rókát és sziesztázó dámszarvasokat (lásd fotók), utóbbiakat a 707 hektáros Phoenix Parkban. Közel lehetett menni hozzájuk, mondjuk tíz lépésnyire, ám ha ennél közelebb ment az ember, akkor egy-két szarvas felállt, és a szarvuk láttán ilyenkor rendre megtorpan a bámészkodó. Engem teljesen lenyűgöztek.

- megtaláltuk a legjobb helyi rádiót, indie-ben és rockban nyomul, sorban, egymás után van David Bowie, RHCP, Of Monsters and Men, és idegesítően sokszor van a Human Elevator a Cast Of Cheers-től (ami kb. a helyi HS7)

- találkoztunk különböző nemzetiségű emberekkel, de írrel csak eggyel, aki a szomszéd

(Valamennyi képet én csináltam, ha fel akarod használni őket, ne csórd le, írj!)

Szerdán éjjel megérkeztem Dublinba, ahol azóta szinte szünet nélkül süt a nap, kék az ég és fátyolosak a felhők. 20-22 fok van napközben, az emberek pedig az utcán a rövidnadrágtól kezdve a kabát-csizma kombóig a különböző évszakok öltözködésének széles repertoárját hordják.

A legelső benyomásom - ami azóta is tetszik -, hogy szinte mindenhova minden írül is ki van írva, ami egy elképesztően titokzatos és meseszerű nyelv benyomását kelti. Ha nem lenne teljesen értelmetlen - és nem tanultam volna már életemben kétszer fél évig két nem túl hasznos nyelvet, a hollandot és az izlandit - valószínűleg nekiállnék megtanulni. Így viszont maradok az angolnál és a brazilnál, rengeteg ugyanis itt a brazil.

Otthoni jóbarátomat, az idokep.hu-t hátrahagyva átpártoltam a Rainfall radarra, ami a leghasznosabb weboldal lesz itt alighanem. Ez pedig egy remek utazós videóklip egy feltörekvő ír tehetségtől, a suttogva éneklő Lisa Hannigantől.