Írből ír

Az elkövetkező zord hónapoktól tartva hétvégenként kényszeresen rohanunk a természetbe, meg hát ugye magyarként elég nagy egzotikum a tenger közelsége. Úgyhogy ebben a posztban sem nagyon lesz más, csak bukolika meg kék-zöld táj. Fantasztikus, hogy Dublin belvárosából a helyi hévvel fél óra alatt 5 euró 20 centtért (retúr!) kényelmesen el lehet jutni pompás tengerpartokra észak és dél felé is. A hétvégi célpont a 15 kilométerre fekvő Howth volt. Howth egy félsziget, és bár utálom a Budapesttel és környékével való megfeleltetéseket, de itt nagyon adja magát, hogy ez kb. a helyi Szentendre: itt a DART (itteni HÉV) végállomása, és sok az ide kiköltözött jómódú ember.

Sok érdekes madár és fóka (nem láttunk) mellett itt lakik Larry Mullen Jr., a U2 dobosa is (nem láttuk). Amit láttunk, abból néhány kép itt:

×

Kilátás Mr Kalappal

Kikötő 1.

Kikötő 2.

Kikötő 3.
Kilátás pálmafával (hogy hogy nem,  egy csomó olyan növény megél itt, amit Horvátországban szoktam látni)

Kék-zöld helyett kék sárga, szorgoskodó dongókkal

És természetesen a szokásos kék-zöld

Egy ideig Yeats is itt lakott. Ha ma is élne, minden bizonnyal szomszédjával, Larry Mullen Jr.-ral haverozna

A fókák helyett ilyen, az utcákat beterítő kis repülő állatokat láttunk

Közelebbről

Tele volt a város sirállyal

Néha összebalhéztak


Sárga-piros

A legmenőbb ír közlekedési tábla

Mr Kalap a sziklán

Broooaaaaaaa!!!!!!

Őrületes okosság: elég egy ilyen hurkot ráerősíteni, és nemcsak kettő, hanem akár négy (erőlködve 5-6) bringát is hozzá lehet zárni ugyanahhoz az oszlophoz. Elég sok ilyet lehet látni Dublinban, a város pedig tömve van bicikliutakkal, amit a gyakori záporok ellenére használnak is az emberek. Ami nekem furcsa, hogy a 15 fok, szél és eső ellenére sokan rövidnadrágban. 

Az Irish Times szavazást indított arról, melyik a legjobb ír város, és az ország nyugati partján található Wesport lett a győztes. Meg is ünnepelték rendesen, de a videó a mulatságon kívül azt is bemutatja, ki a top öt. Westport egyébként igazi pedálgépnek tűnhet, mivel mindig mindenféle versenyt megnyer - pl. zsinórban választották a legtisztább ír városnak -, ám még nagyobb érdekessége, hogy egyike annak a kevés ír városnak, amit tudatosan terveztek. James Wyatt, híres angol építész keze munkája, aki 1780-ban készült el a város terveivel, amit aztán szépen meg is valósítottak. 

"Are you fit?" - ez a kérdés legalább annyiszor hangzott el különböző formákban az elmúlt néhány napban, mint a fenyegető "Winter is coming" kijelentés a Trónok harca című sorozat első évadjában.

Azzal kezdődött, hogy bejelentkeztünk egy ingyenes túrázó meet upra (afféle ingyenes szabadidős önszerveződés), ahol már a bejelentkezéskor válaszolnunk kellett három kérdésre. Köztük is leginkább arra, hogy "are you fit?".

Aztán amikor szombaton a HÉV-vel (itt DART-nak hívják, amit én Darth Vaderről jegyeztem meg) megérkeztünk a tengerparti Bray-be, 20 kilométerre Dublintól délre, a csoport vezetője az első bemutatkozás után egyenesen a szemünkbe nézett, és nekünk szegezte: "Are you fit?". Nem értettem, mit kell ezt ennyit firtatni, de barátkozólag rábólintottam. Erre ő is bólintott. Aztán elindultunk a 16 kilométeres túrára a szomszédos Greystones-ba.

View Larger Map

Olyan nyolc perc után pontosan megértettük, mire vonatkozott a kérdés: olyan brutál iramot diktált ugyanis Michael, a középkorú túravezető, amitől 5 perc után kimelegedtünk, 7 perc után meglepődve röhögni, majd 10 perc után vetkőzni kezdtünk. Sem kedves útitársam, sem én nem vagyunk edzetlenek, plusz alig egy hónapja másztunk meg egy 2300 méteres csúcsot a Magas-Tátrában, de azért a tempó, amit újsütetű ír barátaink diktáltak, a gyorsgyaloglással vetekedett. Vicces módon a pihenősebb részt az hozta, amikor meredeken emelkedni kezdett a terep egy 241 méteren lévő kereszt felé az ún. Bray Head csúcsán.

A tengerszinttől (szó szerint ugyebár) ezt a távolságot olyan 15 perc alatt tettük meg. A kereszttől már sétagalopp volt a maradék kb. másfél óra lefelé Greystones-ig. Ott egy kocsmában pihentünk egy fél órát, aztán száguldoztunk vissza; ismét belekezdős első szakasz, majd nyugisabb mászás és még nyugisabb befejező szakasz. Úgyhogy a fotókat úgy készítettem, hogy megálltam, klikkelgettem párat és rohantam a csoport után. A résztvevők amúgy tüneményesen kedves emberek voltak, többen közülük 40 pluszos.

A fű tényleg ilyen világító zöld volt, amikor rásütött a nap. Innen nézve:
Az ellentétes irányban pedig ilyen látképpel kedveskedett a természet:
A látóhatár szélén többen látni vélték a brit partokat, de szerintem csak képzelegtek

Greystones felé öles léptekkel

Greystones-ban vagy kocsmában ebédeltek az emberek vagy vízre szálltak

varjak szálltak a vízreszállók mellett

A hegyen pedig lovak törték meg a zöld szín monotóniáját

vagy ácsorogtak az úton

Végül mégis győzött a zöld-kék kombó

Meg még egy kék a végére:

És ha valaki tudni akarja, hogy tényleg fit-e? Már itthon pihegve találtam meg Michael két nappal korábbi mailjét, amiben külön fittségi felmérőt küldött, amit indulás előtt meg kellett volna válaszolnunk magunknak: 

1. Le tudsz gyalogolni 11 kilométert sík területen 2 óra alatt megállás nélkül és anélkül, hogy lihegni kezdenél?

2. Fel tudsz futni a lépcsőn tízszer anélkül, hogy kidőlnél?

3. Tudsz felfelé gyalogolni egy hegyre gyors iramban 30 percig megállás nélkül?

4. És ugyanezt lefelé?

Egy hete vagyunk Dublinban (nyugalom, nem fogok minden héten nagy összegzést írni, a legközelebbi ilyen poszt akkor jön majd, amikor már egy hónapja itt leszünk). Míg kedves útitársam a PHD-jét csinálja és ámuldozik az egyetemtől, én hazafelé dolgozom és tájékozódom a helyszínről.

Egy hét alatt ezek történtek:

- mindkettőnknek lett ír mobilszáma, ingyen. Útitársamhoz az egyetemen ráadásul jófejségből hozzádobtak egy plusz sim-kártyát, amikor arról érdeklődött, hogy hogyan szerezhetne egyet a barátnőjének. Az lett az enyém, neki meg alapból járt az ösztöndíja mellé

- öt perc alatt 10 euróért kikódoltattam az otthoni telefonomat a Moore streeten egy kedves kínaival. Itt ez tök legális.

- lakásunk még nincs, egy nagyszerű barátnőmék házában lakunk a kertvárosban, Dublin déli-nyugati részén, miközben ők innen néhány ezer kilométerre nyaralnak

- megtudtam, mik a város low budget- és mik a veszélyes részei

- bejelentkeztünk egy hegymászó meet up-ra, bár a legmagasabb hegy itt alig néhány méterrel magasabb, mint a Kékestető. Viszont minden hétvégére remek - és esetenként kihívásokkal teli - túrákat szerveznek az ír tájba

- találtunk brazil üzletet, ahol vettünk pao de queijo-port (magyarul kb. sajtkenyér, az egyetlen élelmiszer, amit hiányolni szoktam az életemből gyakorlatilag folyamatosan, mivel függő vagyok és Magyarországon nem lehet kapni)

Dublin föntről

- voltam a magyar kisközértek forgalmát idéző Paprika Store-ban, ahol tényleg minden van a Tokajitól a Túró Rudin át a Nők Lapjáig (!!), ami az idegenben hiányozhat a magyarnak. Mivel nem vagyok sem az említett termékek, sem a szalámi vagy a Balaton szelet elkötelezett híve, nem vettem semmit (de becsülöm a kezdeményezést).

- láttunk rókát és sziesztázó dámszarvasokat (lásd fotók), utóbbiakat a 707 hektáros Phoenix Parkban. Közel lehetett menni hozzájuk, mondjuk tíz lépésnyire, ám ha ennél közelebb ment az ember, akkor egy-két szarvas felállt, és a szarvuk láttán ilyenkor rendre megtorpan a bámészkodó. Engem teljesen lenyűgöztek.

- megtaláltuk a legjobb helyi rádiót, indie-ben és rockban nyomul, sorban, egymás után van David Bowie, RHCP, Of Monsters and Men, és idegesítően sokszor van a Human Elevator a Cast Of Cheers-től (ami kb. a helyi HS7)

- találkoztunk különböző nemzetiségű emberekkel, de írrel csak eggyel, aki a szomszéd

(Valamennyi képet én csináltam, ha fel akarod használni őket, ne csórd le, írj!)

Új országba költözve sok új szokással kell megismerkednie az embernek. Például, hogy az utasok köszönnek a buszsofőrnek leszálláskor, hogy a járókelők udvariasan elnézést kérnek, ha véletlen meglökik egymást vagy, hogy a sorfőzdések golyót raknak a sörbe. 

Miután sem kedves utastársam, sem én nem vagyunk hatalmas sörfogyasztók (főleg nem dobozos-sörös), kicsit meglepődtünk, amikor egy fél Guinness-t felhörpintve lágyan a fogunkhoz csapódott egy golyó. "Vajon a sörgyárban a szalagnál dolgozó hölgynek véletlenül kiesett a dezodorából a golyó?" vagy "Több ezer sörbe elrejtettek három golyót, mi pont kifogtuk az egyiket és most miénk a főnyeremény?" - tanakodtunk a félig üres dobozba hajolva. Amikor kiittuk, egyértelművé vált: tényleg egy kb. 3 centi átmérőjű műanyag golyó van belül. 

Hazaérve ezért megkérdeztük az internetet, ami feltárta, mi ez a jelenség. Sajnos nem a főnyeremény, hanem egy hasznos kis eszköz. A kis golyót floating widget-nek hívják, ami a dobozos söröknél arról gondoskodik, hogy felbontáskor szinte ugyanolyan hab képződjön, mint amikor frissen csapolják a sört. A műanyag golyón két lyuk van, a nagyobbikba a gyártás során nagy nyomással nitrogént töltenek, majd lezárva a dobozba teszik. A feltöltéskor a dobozt is nagyobb nyomással látják el a környezetéhez képest. A kisebb lyuk előre meghatározott kitörési pontként működik (ezt nyugodtan fordítsa le jobban az, aki ért az ilyen technikai okosságokhoz), amit úgy alakítanak ki, hogy a dobozt kinyitva a nitrogén kiszabaduljon belőle (de ameddig a doboz zárva van, véletlenül se szivárogjon).

Nyitáskor a dobozban csökken a nyomás, a golyó a kitörési ponton kinyílik, és a nitrogén a golyó kisebbik lyukán át néhány másodperc alatt szétáramlik a dobozban. Így sokkal krémesebb hab keletkezik. A sört érdemes azonnal egy pohárba önteni, mert a habképződés miatt könnyen kifuthat.

Ilyen golyócskákkal főleg az ír Guinness és Kilkenny sörökben lehet találkozni, de más ír, brit és esetenként francia sörben is előfordulhatnak.

A sörünk
Így néz ki, amikor már látható és nemcsak érezhető a golyó

A kiszedett golyó, amin a lyukak mellett egy misztikus 83-as is van

Szerdán éjjel megérkeztem Dublinba, ahol azóta szinte szünet nélkül süt a nap, kék az ég és fátyolosak a felhők. 20-22 fok van napközben, az emberek pedig az utcán a rövidnadrágtól kezdve a kabát-csizma kombóig a különböző évszakok öltözködésének széles repertoárját hordják.

A legelső benyomásom - ami azóta is tetszik -, hogy szinte mindenhova minden írül is ki van írva, ami egy elképesztően titokzatos és meseszerű nyelv benyomását kelti. Ha nem lenne teljesen értelmetlen - és nem tanultam volna már életemben kétszer fél évig két nem túl hasznos nyelvet, a hollandot és az izlandit - valószínűleg nekiállnék megtanulni. Így viszont maradok az angolnál és a brazilnál, rengeteg ugyanis itt a brazil.

Otthoni jóbarátomat, az idokep.hu-t hátrahagyva átpártoltam a Rainfall radarra, ami a leghasznosabb weboldal lesz itt alighanem. Ez pedig egy remek utazós videóklip egy feltörekvő ír tehetségtől, a suttogva éneklő Lisa Hannigantől.