Írből ír

Nyolc-tíz botanikus kertben biztos jártam már eddig és bizton állíthatom, hogy kevés olyan kiválót láttam, mint a dublini, ahol szombaton voltunk. Ráadásul ingyen. A pálmáknak nem spórolták ki a magasságot és ezzel, valamint a hőmérséklettel és mesterséges páratartalommal tulajdonképpen becsapják és elhitetik velük, hogy az őserdőben vannak. És ezt a pálmák meg is hálálják: őrült jól néznek ki és a plafonig nőnek. Táblák mesélik el, hogy a halacskaevő növények hogyan csalogatják be belsejükbe a halacskákat, csodás (talán klasszicista) üvegházakban bolondítják (a fent leírt módon) a növényeket, a parkban épp szoborversenyt rendeznek - erről majd a következő posztban számolok be - és ami a legjobb, az ingyenesség ellenére látszik, hogy a látogatók is szívükön viselik a kert sorsát. És olyat sem láttunk, hogy megették volna az ehető növényeket, például az éppen érő banánt.

Ez itt az első rész, textúrákra koncentráló képekkel, a következőben távolabbi felvételek lesznek.

Ez valami kaktuszféle

Autópálya-kereszteződés


Ez egy fatörzs

Ez is (és talán alatta légzőgyökerek, de nem vagyok szakember)

És még ez is egy fatörzsnek a felülete

Kávé (nem iható formában)


Olyan, mintha a dudorok pirulákat rejtenének, pedig nem



(Mint minden posztban, itt is copyrightosak a fotók)

"Welcome to Ireland" - ezt kurjantotta oda nekünk egy 11 év körüli kissrác a bmx-éről, amikor megérkeztünk a tengerparti Bray-be. A kedves gesztust nyilvánvalóan az váltotta ki belőle, hogy öt darab megtömött táskával indultunk el egy focipálya mellett új szállásunkra, amikor bmx-es csapatával elhaladt mellettünk. Meg talán az is, hogy kedves utastársamat rendre olasznak nézik. (Egy perc múlva egy arra járó turbánkalapos feka rasztafárinak meg peace jelet mutatott a kissrác, akit automatikusan leutánoztunk. Úgyhogy csak úgy cikáztak a peace-jelek vasárnap délután Bray-ben.)

Egy hetet fogunk itt tölteni, mert egy hónap huzavona után VÉGRE találtunk lakást Dublin 6. kerületében, délen. A jelenlegi francia lakó viszont csak a hónap közepén költözik ki, addig átmeneti megoldás lesz Bray.

A lakás amúgy lovely környéken és lovely utcában van, egy nagyon lovely stúdió. Ami nem annyira lovely, hogy feleakkora, mint a budapesti lakásunk, viszont valamivel több, mint duplaannyiba kerül. Nekem emiatt amúgy nem gőzölög a fejem, elfogadtam, hogy vannak ilyen különbségek, és mint tegnap megtudtam, ha itt csak minimálbérért is találok egy akármilyen munkát, majdnem dupla annyi lesz a fizetésem, mint amit otthon kapok 11 év újságírás után. Emiatt sem fő a fejem, csak viccesek ezek a különbségek. 

És egy laza szállal kapcsolódó esetről akarok még gyorsan megemlékezni: amikor 2007-ben kirándultunk Izlandon, ezt találtuk a reykjavíki tengerparton egy szoborra helyezett lávadarabka alatt. Nyilvánvalóan itt is egy gyerek a szerző, és szuperül célbaért. Írország egyébként sok tekintetben emlékeztet Izlandra (pl. helyi élelmiszerek megdöbbentő tisztasága, időjárás, emberek alkoholbírása), csak ezt annyit mondogattam már utastársamnak, hogy lassan már én is unom.

Épp egy hónapja vagyok Dublinban, és tegnap a buszon végeztem egy gyorselemzést, hogy eddig mi tetszik itt és mit nem.

Ami tetszik: hogy a buszsofőröknek szépen, hangosan mindenki megköszöni az utazást, amikor leszáll - ahogy nálunk csak a helyközi járatokon szokás. (A buszsofőrök amúgy is elég nagy császároknak tűnnek, például leszarják a menetredendet, bárkit leosztanak a forgalomban, hogy „you fuckin’ idiot” de jobbára csak kedélyesen végigfütyörészik az utat, valamint kérésre kedvesen, de általában érthetetlenül útbaigazítanak.)

Kellemes utcakép

Ami nem tetszik: az utcai fantáziamentes öltözködés. Vagy ledér diszkókirálynőnek öltöznek a csajok (12 fokban), de a többség nemtől függetlenül inkább kapucnis pulcsiban tolja az iskola után, mivel az isiben ugyebár kötelező az uniformis. Az irodisták sem sokkal jobbak, akik a kiskosztümös, harisnyás, sikkes oldaltáskás outfitjüket megtoldják egy bumszli futócipővel. Úgyhogy utcai öltözködés tekintetben Dublin messzebb van Londontól, mint Budapest. Pedig Budapestet azért én csak indokolt esetben szoktam dicsérgetni.

Ami tetszik: nagyon sok zenekar fellép itt, ami a környékünkön maximum Bécsig jut el. Csakhogy jó drágák a jegyek: a Leonard Cohen koncertre pl. nyolcvanvalahány euró volt a legolcsóbb jegy, de gondolom, onnan csupán hangyának látszott a híres dalnok. Viszont a legtöbb kocsmában van helyi zenekar által biztosított élőzene, sokszor ingyen.

Ami nem tetszik: hogy mindig hányingerem lesz, ha kénytelen vagyok az emeletre ülni a buszon, mert lent nincs már több hely.

Ami tetszik: a rengeteg bringaút és bringás.

Ami nem tetszik: az import, kényszerérett gyümölcsök, zamat nélkül.

Ami tetszik: a lazac (és a szárazföldi háziállatok húsának) minősége és ára. Mindkettő sokkal kedvezőbb, mint Magyarországon.

Lazacot nem sikerült fotóznom természetes életterében, csak szarvasmarhát

Ami tetszik: az emberek kedvesek és segítőkészek.

Ami nem tetszik: az emberek nem csókolóznak az utcán. Még csak kézenfogva se nagyon mászkálnak.

Ami tetszik: a tiszta, szmogmentes, tengeri levegő - a belváros legtöbb részén is.

Ami nem tetszik: a heves esőzések.

Ami tetszik: az átlátszó esernyők: micsoda praktikum! Még ha az ember mélyen a fejébe húzott ernyővel is halad, úgy is kiválóan látja történéseket.

Ami nem tetszik: az erős széllel kombinált, ernyőkifordító zivatar.

Ami tetszik: a szivárványok gyakorisága. Három nap alatt kettőt is láttam.

Ami nem tetszik: a színváltós autók. Nem egy olyat láttam, ami elölről zöld volt, de ahogy haladtam el mellette fokozatosan váltott át lilába; és a hátulja már teljesen lila volt. Képzeljünk csak el egy bűntényt, amikor szemtanúként le kell írni mondjuk a bankrabló kocsijának a színét. Na ugye, micsoda hülyeség.

"Amennyiben korábban szeretnének távozni az idegenvezetésről, megtehetik. Manapság már nem áll módunkban feltartóztatni önöket" - ezzel a tréfás felütéssel kezdte meg az egyórás bemutatót Európa egyik legnagyobb látogatható börtönének női munkatársa. A Kilmainham Gaol, azaz Kilmainham-börtön Dublin belvárosának szélén a hatvanas évek közepe óta látogatható. A hat euróért megváltott jegyben a vezetés is benne van.

(A cikk az origón folytatódik tovább, mert valójában oda írtam. Itt.)

A viktoriánus tér több mint száz filmben valamint videóklipekben is szerepelt

A levél, amiben Joseph Plunkett feleségül kéri szerelmét, Grace-t. Az esküvő után néhány órával kivégezték

Ez történt az elmúlt 15 percben a ház előtt (pont, mint a jobb felső sarokban látható kép).
(Hálás köszönet P. Barbarának, aki szólt, hogy emeljem fel tekintetemet a monitorról és nézzek ki az ablakon!)

Kutyasétáltatás dupla szivárvánnyal

A végén már csak ennyi volt

Voltunk a Trinity College könyvtárának legszuperebb részében, a 65 méteres Long Roomban, aztán írtam erről a kötvefűzve-blogra egy hosszabbat, amiből itt van pár részlet kicsit rövidebben. A fő tanulságok: 1. nem biztos, hogy jót tesz a benne lévő könyveknek, ha múzeumként/turista attrakcióként használnak egy könyvtárat, 2. hamarosan több lesz az elektronikus könyv, mint a valós, 3. George Lucas nem jó fej. 

A Long Roomot csak kívülről szabad fotózni, de úgy nem látszik (Fotó: vb)

„Ez a gyűjtemény az ír kulturális örökség része. Kötelességünk átadni a későbbieknek” – mutatott körbe vezetőnk a lenyűgöző termen, ahol mintha megállt volna az idő. A plafonig hatoló barna boltívek alatt több ezer barna gerincű könyv sorakozik, a beugrókban két-két 16 lépcsős, sínen mozgatható létra vezet a plafonig, a könyvek előtt egy-egy sorban márványból készült fehér mellszobrok. A könyvekhez hozzányúlni tilos, korlát és szigorú teremőrök választják el a látogatókat a könyvektől. Kárpótlásként a középen futó vitrinekben könyvritkaságokat lehet látni, amiket rendszeresen cserélnek. A kéziratgyűjtemény egy külön légkondicionált teremben kapott helyet.

Évente félmillió ember mászkál a könyvek között, a könyvtár ma már ugyanis legalább annyira turista-látványosság, mint amennyire a műveltség megszerzésének helyszíne. Kísérőnk elmondása szerint kutatói könyvtárként ma is használják, többségében a Trinity College doktoranduszai. Mivel az épületegyüttes elég forgalmas helyen, a városközpontban található, a rengeteg látogató és a sós tengeri szél mellett a környező forgalom sem tesz jót a könyveknek. A levegő páratartalmát (2004 óta a szenyezettséget is) folyamatosan mérik, negyedóránként friss információ érkezik róla. Az óvintézkedések ellenére rengeteg könyv szorul restaurálásra.

Köteles példányokat gyűjtő könyvtárról van szó, így minden könyv megtalálható itt, ami Nagy-Britanniában és Írországban megjelenik. A könyvtár munkatársa szerint hetente kétezer új anyaggal bővül a könyvtár. Idén egyelőre még több kézbe vehető könyv érkezett, mint virtuális; ám jövőre át fog fordulni az elektronikus és valós könyvek aránya - egyre több kiadó már csak virtuális könyvkiadást tervez. Kollégáival együtt vezetőnk is meglepődött, hogy ilyen gyorsan eltűnik a kézzel fogható könyv, arra számítottak ugyanis, hogy hosszabb ideig megy majd párhuzamosan a kétféle kiadási mód.

A könyvtár fotózása szigorúan tilos, és ez alól még George Lucas sem kivétel, ahogy azt egy megtörtént eset is igazolja. A filmrendezőnek annyira megtetszett a Long Room, hogy A klónok támadásában erről akarta mintázni a Jedi-archívumot. Lucas ahelyett, hogy hivatalos engedélyt kért volna a könyvtártól, egyszerűen lekoppintotta. Odaküldte embereit, akik állítólag több száz titkos fotót készítettek a teremről.

Balra a filmben látható archívum, jobbra a Trinity Long Roomja, ahogy most is kinéz

Amikor megjelent a film, a könyvtár nehezményezte a hasonlóságot, udvarias hangvételű levelet küldött Lucasnak, a film készítői viszont tagadták, hogy bármiféle összefüggés lenne az eredeti és a virtuális könyvtár között. Ám ha a két könyvtár képét egymás mellé tesszük, tagadhatatlan a hasonlóság - még ha a könyvek helyén kéken világító dobozokat is lehet látni, a márványszobrok arcait pedig kicserélték. A könyvtár végül mégsem tett jogi lépéseket a filmrendező ellen.

Dublin nem kényezteti annyi bolhapiaccal lakóit és turistáit, mint Berlin - utóbbi a bolhapiacok Mekkája, minden kerületben van legalább egy. Itt viszont havonta csak egyszer, minden hónap utolsó vasárnapján rendeznek igazi bolhapiacot.

Koradélután érkeztünk az egy nagy csarnokból és egy kisebb, szabad előtérből álló intézménybe, ahol az első és egyben legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a kajákat (természetesen home made és/vagy fair trade) kivéve minden lényegesen olcsóbb, mint a városi trash-kultúrákban jeleskedő Berlinben. A másodikat az, hogy hasít a vintage: annyi vintage árus volt, és annyi ember tolongott körülöttük, hogy ezek után nem értem, hogy az utcákon miért csak fehérmadzagos-kapucnipulcsis csajokat lehet látni. Hasonló meglepetés volt, hogy 3-5 euróért elképesztő menő és szinte új (bőr)táskákat lehet kapni, a kabátok pedig 15 eurónál szinte sosem drágábbak. És csodásak voltak az étkészletek is. A piac hiányossága, hogy a férfiakra nem igazán koncentrál; egy nyomott mintás pólóáruson, egy használt sportcipőáruson és egy lemezáruson kívül mást nem nagyon láttam.

Végig szuper hetvenes évekbeli funk és pszichedelikus rock szólt, amit egy dj pakolgatott. És mindenki elképesztő kedves volt, az árusok - köztük lengyelek és franciák is - egyenesen imádták, ha eljött az alkudozás pillanata, és külön örültek, ha fotóztam a cuccaikat. Olyan másfél óra nézelődés után egy 10 euróra lealkudott esőkabát-metálos öv kombóval és egy négyeurós Elvis-könyvvel távoztam. Külön extraként a családias hangulat említendő, furcsamód a nagy tömeg ellenére.
A piac weboldala itt.

A bolhapiac poszterei

A jobboldali könyvet végül szépen megvásároltam
A kislemezek 3 euróba kerültek, a nagyok talán 5-be, a cédék és a dvd-k pedig 4-be


A szülinapos kép must have

Elképesztően szuper bútorok voltak

És nyilván egy csomó trash-cucc is

Egyelőre nem sikerült kinyomoznom a képen látható dublini marketing-szokás eredetét, de egy csomó üzlet így hirdeti magát. Különösen azok, akik kiszorultak a Grafton Streetről vagy a Temple Bar közepéről. A leglogikusabb magyarázatnak az tűnik, hogy tilos kirakni hirdetéseket.

A U2-n csúfolódó graffitiket leszámítva (amiből fotósorozatot készítek, őrült vicces lesz), tegnap botlottam bele az első igazi dublini U2-s vonatkozásba. Gyorsan tisztázzuk, hogy később ne kelljen, ha szóba jön a téma: évekig nagyon szerettem a U2-t, voltam is koncertjükön a berlini Olimpia Stadionban, de már nem szeretem, mert idegesít a Bono és egyre rosszak a lemezeik. (Egyébként tegye fel a kezét, aki világéletében csak az aktuális - és roppant elővigyázatosan egyben a későbbi - korszellemnek megfelelő zenét hallgatott? És akkor ezzel le is zárhatjuk a U2-témát.)

Szóval tegnap elmentem a Kilmainham Gaolba, Írország egyik legfontosabb, de ma már csak múzeumként funkcionáló börtönébe, ahol végignyomtam egy egyórás túrát. Hamarosan be is számolok róla egy ennél hivatalosabb fórumon, de addig is itt van az a '82-es U2-videó, ami a börtönben készült, és sosem került föl egyik lemezre sem. És ahol Bono még tapadós piros répanadrágban nyomja (és a korszellemnek szintén megfelelve csizmáskandúrra emlékeztetően).

Van egy legalább tízéves középfokú nyelvvizsgám angolból, illetve eseménydús életemnek és munkámnak köszönhetően évek óta rendszeresen csevegek ezen a nyelven, ám a minap egy buszút után elkeseredtem, hogy nem is tudok jól.

Kb. egy hete elkezdtem ugyanis azzal agyonütni az időt a belvárosba vezető háromnegyedórás buszúton – olvasni a rengeteg kanyar miatt nem tudok -, hogy kihallgatom az emberek beszélgetéseit. Viszonylagos elégedettséggel szálltam le minden egyes alkalommal, mivel a beszélgetések 85-90%-át értettem - akár egy kismama kételyeiről volt szó, akár egy komoly úr bizniszproblémáiról.

Csakhogy tegnapelőtt felszállt három német a buszra, ami öt perc után zárójelbe tette önelégültségemet. A három németet ugyanis tökéletesen értettem (jó, nyilván azért, mert kéttannyelvű gimnáziumba és német szakra jártam ill. sokat éltem Berlinben): megtudtam hova járnak egyetemre, ott milyen előadást tartott az egyikük, erről mit gondol a cimborája, hol és mennyiért bérelnek lakást, meddig lesznek Írországban, fizetős-e az iskolájuk és hányszor utaztak már annyira tömött buszon, mint aznap. Rögtön elkeseredtem, és rájöttem, hogy messze vagyok attól, hogy ehhez hasonló hatásfokkal hallgassam ki a helyieket. Ezért most eldöntöttem, hogy legalább ennyire tudni akarok angolul, illetve olcsó nyelviskolát keresek a városban és pazar letölthető nyelvleckéket a neten.